2010. október 27., szerda

Kínai

KÍNAI

2010. október 24.
- Gyerünk már! Miért mászol előttem harminccal, amikor üres az út, én meg sietek??? - felfokozott érzelmi állapotban veszekszem az előttem lévő piros opelossal. - Nyomjad már!!!
Sietősen zárom le a kocsit a parkolóban, az iskolával szemben, irány a két percre lévő munkahelyem a sétáló utcában. Már megint csiszre fogok beérni...
Szombat van, utolsó munkanap. A kolléganőim ott sorakoznak a bejáratnál, szerencsére ma a főnökasszonyom is késik, biztos sokan vannak a piacon. Ő bezzeg késhet, csak mi nem. Én különösen nem, mert én vagyok a pénztáros, a számlagyártó, a bizalmasa, szóval a mindene. És én vagyok a világ legjobb eladója. Természetesen végzettség nélkül, mert az itt nem szükséges. A lényeg, hogy mindent tudok a majdnem négy éves gyakorlatommal. Legalábbis bármit, ami szükséges a kínaiban. Szeretek itt dolgozni. Csak legalább egy darab szabadnapom lett volna az elmúlt négy hónapban, amióta itt dolgozom. Mindenki más kap, csak én nem, mert én nélkülözhetetlen vagyok. Nem azért, mert ilyen nagy az arcom, hanem azért, mert én vagyok a pénztáros. A többieknek mind volt annyi eszük, hogy ne árulják el, hogy van gyakorlatuk, még a kereskedő-boltvezető végzettséggel rendelkezőnek sincs. Á, nincs... Valójában nem cserélnék velük - az emeleti lányokkal. Az emeleten van a ruhaosztály, és hárman vannak a kislányok. Igaz ők el tudnak bújni, leülhetnek. Szabadabbak mint én. Én a földszinten uralom egymagam a cipőosztályt. Természetesen a sarokban mindig ott van a kínai főnökasszonyom, vagy a férje, de mivel nincs munkavállalói engedélyük, így ők nem dolgozhatnak. Igazából jobban is szeretem, ha nem szólnak bele a dolgomba, mert azért beleszólnak. A vásárlók nem szeretik őket, de engem a többség igen. És ez jó érzés...
Nyolc után öt perccel megérkezik Láy, a főnökasszonyom két nagy csomaggal.
- Piacon sok ember - töri a magyart, miközben magyarázkodik.
Kezembe nyomja a csomagjait, hogy könnyebben kinyissa a dupla szárnyas üvegajtót. Olyan negyven évesnek nézem, hosszú hollófekete haja szigorú copfban. Szépnek mondanám, ha nem nézne rendszerint olyan csúnyán. A férje Wang is befut utolsóként, róla mindig a nindzsák jutnak eszembe, gyerekkoromban nagy rajongójuk voltam. Ő többet mosolyog és akkor egészen elragadó, olyan ötvenes lehet, végül is felnőtt, huszonéves gyerekeik vannak. Azt mondják, hogy minden kínai egyforma, de azt hiszem, csak azok nem tudnak különbséget tenni, akik nem találkoztak még elég sokkal, vagy nem töltöttek velük elég időt.
Nem húzom az időt, kinyitom a pénztárat, lehozom a kosarakat az emeletről, jöhetnek a vevők. Szeretem a szombatot, a hét hatodik munkanapja, csak négy órából áll, nem kilencből, és rendszerint hamar eltelik az idő. Ilyenkor a lábam sem fáj annyira attól, hogy egész nap nem ülhetek le. Amíg nem jönnek a vevők elkezdem precíz sorba rendezni a cipős dobozokat. Közben tanulmányozom a cipőket, hogy melyiknek milyen a minősége, melyik könnyű és puha, melyik teljesen műanyag, milyenek a kisbabacipők, a sportcipők, az alkalmik. Feltérképezem a kínálatot, hogy tudjam, hogy mit ajánljak majd a vevőknek. Mindig ezt művelem, ha nincs semmi más dolgom, mert akkor vagyok kiváló dolgozó, ha egyetlen egy percre sem állok meg. Mint már mondtam én vagyok a világ legjobb eladója, nincs lazítás. Pihenés kizárt, nem otthon vagyok. A cipőosztály az életem, mint All Bandinak - feltéve, hogy jól írom a nevét - a Rém rendes családból.
Az első vásárló! Végre! Kedves nyugdíjas néni, komoly vásárlói szándékkal. A lábára nézek, és látom, hogy már most fel van dagadva, vizesedik. Láy buzgólkodna és mutat neki egy tök kemény cipőt, valami ezer évest, ami megmaradt valahonnan.
- Szoros - mondja a néni, és látom, hogy nem fél bele a lába.
- Később tágulni - buzdítja Láy a vásárlásra, hogy túladjon az eladhatatlan lábbelin.
Hezitálok még egy darabig, hogy mikor szóljak bele, aztán amikor a kínai nő elfordul, hogy mondjon valamit Wangnak, én orvul elcsalom a nénit, és megmutatom neki azokat a cipőket, amelyeket a hozzá hasonló vizesedő lábúaknak szoktam eladni. Hamar ki is választ egyet, amit nehézkesen felpróbál. Kisszék, cipőkanál, minden rendelkezésére áll. Legfőképpen én.
- Semelyik boltban nem találtam eddig cipőt - mondja, engem meg jóleső büszkeség tölt el, hogy segíteni tudtam neki. - Maga annyira más, mint a többi eladó - teszi hozzá.
- Biztos, mert én vidéki vagyok - próbálom védeni a többieket.
Azelőtt három és fél évig egy falusi kínaiban dolgoztam, hozzám sokat jártak csak beszélgetni is, merőben más, mint egy nagy, városi üzlet, csak én vagyok ugyanaz, egy romlatlan, vidéki kislány.
Közben bejön egy volt osztálytársam, persze hiába kérdem, nem kell neki segítség. Még soha nem vásárolt nálunk semmit. És még soha egyetlen jelét sem mutatta ki, hogy emlékezne arra, hogy kerek nyolc évig sanyargatott. Nem adom meg neki az örömet, én is idegenként kezelem. Idegenebbként, mint az idegeneket, mert azokat jobban kedvelem. "Naccsága" pár perc után távozik is, köszönés nélkül persze. Minek is?
A néni a pénztárhoz sétál és elégedetten fizet, a kezébe adom a visszajárót és örülök, amikor látom, hogy boldog mosollyal távozik. Ezekért a pillanatokért szeretek eladó lenni.
Következő vásárlóim apa és kamasz fia. Cipőkeresgélés közben szóba kerül, hogy hol laknak, a gazdálkodás, mindenféle. Rövid idő alatt önállóan kiválasztanak egy-egy sportcipőt, nekem csak a méreteket kell odaadnom. Jókedvű páros, az apa folyton viccel:
- Akkor most mehetünk a kaszáshoz.
- Én vagyok a kaszás - veszem a lapot.
- Ó, nem úgy gondoltam! - mentegetőzne azonnal.
- De én igen, tegnap is kaszáltam - mosolygok rá.
- Látod fiam, neked is ilyen asszony kéne, aki kaszálni is tud!
A fiú csak zavartan vigyorog. Szegény, biztos sok ugratás céltáblája. Együtt érzőn nézek a kölyökre, valamikor majd jóképű lesz, mint az apja, de most még esetlen kamasz.
Felpörög az idő, vásárlók jönnek-mennek, nézelődnek, próbálnak... Egyszer csak bejön egy hatalmas darab nő, az ugyanolyan magas, de csontsovány fiával. Készségesen eléjük megyek, mint mindenki elé, hogy miben segíthetek... A következő pillanatban orrfacsaró, egyhetes - ha nem kettő - izzadtságszag csap meg. Rémülten hőkölök hátra, ez még az én trágyázáshoz szokott szaglásomnak is sok. Valami rettenet! Azért megkérdem, hogy mit szeretnének, nem vagyok személyválogató. Szerencsére csak olcsó sportcipőt, meg is mutatom, hogy merre találják, majd próbálok feltűnés nélkül arrébb araszolni, szaglótávolságon kívülre. Wang nem érti, hogy miért nem lógok a nyakukon, mikor nincs bent más rajtuk kívül. Odamegy, hogy jobb kiszolgálásban részesüljenek... Aztán a következő percben forgó szemekkel mered rám... Alig tudom visszatartani a nevetésemet. Gyorsan magukra hagyja őket, és miközben elszörnyedve rám néz, a kezével legyezni kezd az orra előtt. Megszakadnék a nevetéstől, ha megtehetném, de igyekszem visszafojtani a feltörni akaró röhögést, ami már jóval több a nevetésnél. Nem, ezt már nem lehet nőiesen nevetésnek hívni, ez bizony röhögés. Hamar kiderül, hogy zoknit is szeretnének, illedelmes mosollyal, lélegzetvisszafojtva mutatom nekik az utat az emeleti osztályra, és magamban hálát adok az égnek, hogy a zoknikat nem a cipők mellé tették, még ha praktikus is lett volna némelykor. Előre elképzelem a kolléganőim arcát, amikor megérzik ezt a szörnyű szagot, ki fognak halni, abban biztos vagyok... A lépcsőnek veszik az irányt, én pedig az üvegajtóhoz rohanok, hogy azonnal szellőztessek. Wang készségesen a segítségemre siet, hisz az elmúlt tíz percben kitöltötte a légteret az áporodott izzadtságszaguk. Fel nem foghatom, hogy hogyan bírják elviselni önmagukat, persze biztos csak én vagyok túl érzékeny. Teli kosárral jönnek fizetni mintegy negyed óra múlva. Próbálok nem levegőt venni, és nem megfulladni miközben visszaadom ami jár. Végre kint vannak, még egy kis szellőztetés... A lányok lenéznek az emeletről és megfenyegetnek, hogy még egyszer az életben nehogy felküldjek ilyen embereket! Na, az ember lánya csak tisztességesen akar dolgozni, erre tessék... Gonoszul mosolygok, miért is hagynám ki őket a jóból?
Az órára nézek, öt perc múlva dél, gyors söprés és felmosás, pénztárt zárok, és irány haza. Egy óvatlan pillanatban megfordítom a nyitva táblát, nehogy ilyenkor bejöjjön még valaki, itt volt az egész napjuk. Én is csak szeretnék hazamenni, ettől a perctől kezdve szabad vagyok, és irány a bevásárlóközpont. Mostantól én leszek a vásárló. Reszkessetek eladók! Mert ki a legrosszabb vásárló? Hát én, a világ legjobb eladója.


- Luca -
A bejegyzést írta: Tündér

2010. október 19., kedd

Tündér naplója

A vásár fia

2010. október 17.
Minden ember életében eljön az a perc, amikor a piacra kell mennie. Én sűrűn vagyok minden ember.
A piac az a hely, ahol dúlt tekintetű asszonyok és megfáradt urak hatalmas csomagokkal kószálnak.
A férfiak általában utálnak piacra járni. Én kivétel vagyok, mondhatni, jó asszony. Szórakozni járok a csarnokba.
A vásárlást hosszas egyeztetés előzi meg. Előveszek egy cédulát, és felírom, hogy mit kell vásárolni. Valahogy így.
– Mit hozzak a piacról?
– Valami ebédrevalót.
– Mit főzünk?
– Te tudod, ma te főzöl.
Gondosan feljegyzem – ebédrevaló!
– Úgy hozzál, hogy holnapra is!
Melléírom 2x, majd eldobom a cédulát.
A piacon mindig rengetegen vannak, ezért felkészülök a harcra. Kihegyezem a könyökömet, és indulok is.
Megérkeztem. Emberhegyek.
A piac az a hely, ahol mindenki aranyoskám, kedveském, szívecske, drága, esetleg kedves uram, de ezt nem szeretem, mert ez az első jele annak, hogy át akarnak verni, és az urak nem reklamálnak. Ezt persze csak hiszik az árusok.
Rengeteg a külföldi turista. Vakuk villannak, fogynak a hungarikumok. Olyanok, mint borzalmas fütyülős pálinka, ami persze elromlott, mert egy hangja sincs. Vagy az ehetetlen, de esztéta paprikafüzér, és a nagy kedvenc Tokaji Aszú, eltarthatóság az üveg alján, még egy hét. Echte mádzsár, mondja az echte mádzsár kínai.
Bemelegítésképpen az első szimpatikus zöldségesnél nyitok.
– Mi tetszik – röffen rám.
– A modora – és már megyek is tovább.
Taktikát változtatok.
Odalépek a következő pulthoz.
– Pazsaluszta szto kilogram kartofel!!!
Az eladó bekiabál a hátsó részbe. Gyere, Józsi itt van egy osztrák, nem tudom, mi a f…t akar. A nyelvpótlékos kolléga megérkezik.
Hangosan tagolva megkérdezi magyarul, hogy mit kérek.
Két kiló krumplit. Kiméri. Kiszámolja. Sokkal több.
Kollégája odaszól:
– Látom, Józsi, vágod az osztrákot.
Látom én is. Megreklamálom. Még hallom elmenőben, „ezek az osztrákok milyen spúrok”. Nem vették észre, hogy magyarul beszéltem.
Átballagok a henteshez. Kérek egy kiló felsált.
– Mire lesz – kérdi a véres ember.
– Ebédre – mondom.
Megnyugszik, látja, hogy hülye vagyok hozzá. Hátat fordít, egy nyissz, egy csatt, papírzörgés, villámgyors csomagolás, mérleg rácsap, és kettőezer-egyszáz.
Elveszem a húst, és komótosan kicsomagolom. Nagy csend telepszik ránk. Ezek ellenőrszagot éreznek.
Ahogy sejtettem, csupa faggyú az egész. Visszaadom, és udvarias vagyok.
– Kedves uram, tán említettem, hogy ebédre lesz, nem gyertyaöntésre. Most csak a húst kérném, majd mindenszentekkor jövök a faggyúért.
Finom, de cifra káromkodást hallok elmenőben.
Szétnézek a gyümölcsösnél is. Bemelegítésnek elveszek egy nektarint, és beleharapok. Az eladó nagyot néz.
– Jó ez az eper – mondom.
– Ez nektarin – mondja felháborodottan. – Honnan veszi, hogy eper?
– A méretéből – mondom, és továbbállok.
A másiknál megveszem a gyümölcsöt. Látszik rajta a kimerültség. Oszt-szoroz, aztán mond egy számot. Utánaszámolok, és tévedett az én javamra ötven forinttal. Visszaadom neki, „kicsiben nem lopunk” jeligére.
Na, még a csirkéshez elmegyek. Itt is általában balekra veszem a figurát. A piacra küldött férjet szinkronizálom.
– Csókolom, kérnék szépen egy kilónyi csirkekarajt.
Az eladó rutinosan nyúl a csirkemellhez, és már méri is.
Egy cseppet azért furdalja a kíváncsiság, ezért megkérdi.
– Mihez tetszik vinni?
– Halászlének – felelem szemrebbenés nélkül.
Leesik az álla.
– Speciális recept – mondom.
Megértően bólogat, de orvost azért nem hív.
Lassan véget vetek a matinénak, és hazafelé veszem az irányt. Mindent megvettem, és jól is szórakoztam.
Otthon kipakolom a cuccokat, és precíz háziasszonyként előveszem a háztartási könyvet. Mindent könyvelek.
Valahogy így: Egy gyufa 10 Ft, egyéb 11.700.- Ft.


- Nem Tom -
A bejegyzést írta: Tündér

2010. október 15., péntek

Iszapdemagógia

(Az eredeti cikk Matyómacsótól 2010. október 8-án íródott)

A Földet nem szüleinktől kaptuk, hanem unokáinktól vettük kölcsön - tartja az indián közmondás, mivel azonban "Unokáinktól vettük kölcsön" rovat nincs, ezért került ide ez a cikk.
Nem kell ecsetelnem a legutóbbi szörnyű magyarországi katasztrófát, a vörösiszap kiömlését. Irtózatos, rettentő dolog a legkülönbözőbb emberi, természeti szinten, nem akarom szavakba önteni. Nem is lehet.
Hál' Istennek ismét megmozdult az ország, segíteni akar minden jóérzésű ember. Már itt a Feleségek.hu-n is elindult a szerveződés, a média által ismertetett egyik adományozási módszer mögé állva Boszorkány arra kér bennünket, hogy ne csak pénzt, hanem gyerekruhákat, fehérneműket, zoknikat stb. is küldjünk Devecser, Kolontár és Somlóvásárhely áldozatainak. Ez így szép és jó.

De!

De leírodott egy mondat e cikkben, miszerint: "Nem igazán érdekelnek felelősök, egyéb média nyavalygás." Engem meg nagyon is érdekelnek!!! A nyavalygó média - amely most szerintem aránylag normálisan kezeli a kezelhetetlent - megmutathatná mire is való valójában. Arra, hogy hatalmával legyőzze a hatalmasokat, és elénk tárja, kik a felelősök.
Persze félő, hogy megint meg fogják úszni, mint ahogy mindent meg lehet úszni ebben az országban pár millió forint felett. Az elmúlt évtizedeknek pont ez a fajta közös hozzáállása kényszerítette Boszorkányt Angliába, és akkor ennek lesz ő bújtatva élharcosa?! Velünk mindent meg lehet csinálni?

A tározó tulajdonosai Magyaroszág leggazdagabb emberei közül valók, milliárdosok egytől egyig. Vicc, hogy szinte álruhába bújva jelentek meg a sajtótájékoztatón, minden felelősséget elhárítva magukról. (Már elnézést, kérdem én, ki a fenéé volt ez a kóceráj!!!) Ám a nagyobb vicc az, hogy munkanéküli asztalos barátom, akinek a felszámolt cége több százezer forint jogos fizetéssel tartozik, aki napi szinten azért küzd, hogy tudjon ételt rakni az asztalra gyermekének, akinek felesége diplomái ellenére sem tud elhelyezkedni, szóval ő eleresztett tíz sms-t a károsultak javára, míg nagyjaink sunyin guborognak szorgosan összeharácsolt vagyonuk fölött, amit nem mellesleg ebből a jutányosan megszerzett vállalkozásból szedtek ki... Szégyen!

Szóval érdekes, hogy újfent nekünk kell összedobni azt, amit ez a két-három ember, ha nem is mellényzsebből, de nagyobb megingások nélkül ki tudna fizetni. Abban biztos vagyok, hogy kevésbé éreznék meg, mint barátom a tíz darab sms-t. Sajnos.
Féreértés ne essék, nem az egyéni adományozás ellen vagyok. Sőt! Tegye azt meg mindenki lelkiismerete szerint, szükség van arra, hogy ez az ország kimutassa, milyen erős közösség is tud lenni, de járjanak már elől végre egyszer nagyjaink is, kivált, ha még érintettek is a kérdéses ügyben! Kövessék Soros György példaképük példáját, aki 1 millió dollárt ajánlott fel a károk enyhítésére úgy, hogy neki aztán tényleg köze nincs ehhez az üzlethez - gondolom én! (...)

A Földet nem szüleinktől kaptuk, kezdődik a mondás, de amit ezek az "úriemberek" kaptak, annak ők rossz örökösei. Meg kellene nevelnünk őket...

Az egyszerűbb most viszont az, ha asztalos barátom mintájára te is segítesz párszor 200 forinttal: hívd a 1749-es számot, vagy küldd az "ISZAP" szót sms-ben ugyanerre a számra.

De aztán kezdjük el végre a nevelést...