A tej, a méz és a kánaán

2012. február 19.

Már kicsi gyerekként is éreztem valahogy nem jó helyen vagyok. Először csak a városomat nem szerettem, így hamarosan kollégiumba kerültem, nem túl messze, megyén belül. Negyedikben aztán, ahogy az lenni szokott, jött a nagy szerelem. Akkor még volt kötelező katonaság, így ismertem meg páromat, aki egy év után haza költözött, tőlünk 200 km-re. A következő év alatt meguntam a távkapcsolatot, szedtem a sátorfámat és elköltöztem az ő városába. Ott töltöttem 10 évet, gyermekeim születtek, majd lakásmegoldást keresvén az albérletek után egy még távolabbi faluban kötöttünk ki. Mintha 50 évet mentem volna vissza az időben...de élveztem a nyugalmat. Gyerekeket nevelni nem is találhattunk volna jobb helyet. Három év telt el, amikor azt gondoltam, mégis szülővárosom az igazi, fogtam a családot, házépítésbe kezdtünk. Újabb érdekes évek következtek, régi és új ismerősökkel. Aztán jött a válás, a lakás-csere, munkanélküliség és az unalom, a monotonitás. Egy barátnőm akkor már Londonban volt, hívott, menjek én is, de nem akartam otthon hagyni a gyerekeket. De a belső érzés, a menni akarás már megvolt. Egy évi hezitálás után döntöttem, mennem kell. Természetesen azon kívül, hogy mindig is éreztem rossz helyen vagyok, vagy inkább úgy fejezném ki, nem éreztem különösebbet, sem haza szeretetet, sem egyéb kötődést (ezért most sokan megvetnek) a családtól való elszakadás nem volt könnyű, de ekkor már csak a pénz, illetve annak hiánya dominált. Hat éve neveltem egyedül három gyermekemet, anélkül, hogy bárki - beleértve édesapjukat - segített volna egyetlen fillérrel is.

Utazásra nem volt pénzem, így barátnőm intézte, hogy egy ismerőse kivigyen autóval. 22 órás gurulás után közölte, ez már London. Eléggé megdöbbentem, mert inkább hasonlított minden valami kaszárnyához, mint az én elképzelésemhez.
Néhány nap alatt rá kellett jönnöm, ha rabszolgának adtak volna el is jobb lenne...de nem adtam fel, nem adhattam. Otthon várták a pénzt, a számlákat fizetni kellett. Összeszorított fogakkal tűrtem, figyeltem, dolgoztam, figyeltem. Szép lassan kialakult a kép mit kell tennem és a hozzá vezető út is. Időközben elváltak útjaink barátnőmtől. Önállósodtam, tanítani kezdtem. Magyarul, magyar gyerekeket. Ehhez értek, ezt szeretem. Szerencsém is volt, küzdöttem is. Az első négy hónapban nem mehettem haza, nem lett volna miből. Honvágyam nem igazán volt, sőt élveztem Londont, de amikor a kisfiam születésnapján csak skype-on vehettem részt az borzalmas volt. Még akkor is, ha évek óta először kicsit több ajándék jutott.

Telt-múlt az idő, már nem kellett minden fillért haza küldenem, gyűjtögettem, majd kivettem az első házat, amit bérbe adtam másoknak. Így én magam ingyen laktam és egy kis többletre is sikerült szert tennem. Időközben megtudtam nagyon szerencsés vagyok, hiszen a nyelvet csak gagyogtam, de kint tudtam maradni. Sokan az utolsó lehetőségként jönnek ide és bizony keményen átverik őket. A legjobb trükk, amikor hozzám hasonló ház bérlők állást hirdetnek, amihez nem kell nyelvtudás. Le is van zsírozva a hely egy hotelben, ahol 3 nap próbaidő van, amit nem fizetnek. Utána "sajnos" nem feleltél meg. Újabban gyári, raktári munkákat hirdetnek így. A lényeg, hogy itt nagyon sokba kerül a lakhatás. Kifizettetnek 2-4 hét lakbért és 2-4 hét depozitot (kaukciót), valamint eléjük raknak egy angol szerződést, amiben az van, ha hat hónapnál hamarabb felmondod a szállást, nem jár vissza a depozit. Hamarosan mindenki rájön, a szobában illetve a házban sokkal többen laknak, mint ahányan emberi körülmények között lehetnének. A három napos próbaidő után a közvetítő közli, keress magadnak munkát, ő megtette, amit tehetett, miért nem feleltél meg. (Közben persze már jön a következő turnus.)
Természetesen angol tudás nélkül nem lehet munkát találni. Még tájékozódni sem könnyű. Az otthonról hozott pénz hamar elfogy, nem tudsz lakbért fizetni, mehetsz haza. Nagylelkűen közlik, vesznek neked egy repjegyet, ha már ilyen galád vagy és haza mersz menni, itt hagyva őt a szarba a szobával....persze még ki sem költöztél, ott vannak a következők...és ez így megy kerekbe. Nem tudsz feljelentést tenni, hiszen adott szállást és munkát, ahogy ígérte. Ezt csak a magyarok csinálják magyarokkal...talán ezért nincs nekem haza szeretetem....

Visszatérve saját kis életemre, én nem ebből élek. Nagyon szeretnek a lakóim, mert nem csinálok tömegszállást a házaimból. Nagyon sok pénzt forgatok havonta, de ez csak forog, ettől még nem vagyok gazdag.
Gazdagságomat Ő adja, akit szintén bátorságomnak köszönhetek. Annak a bátorságnak, hogy majd két évvel ezelőtt elindultam. Párom angol születésű. Sokat küzdött értem, sokáig nem hittem neki és mi tagadás a kommunikációs nehézségek sem építették a bizalmamat. Írhatnám, hogy már perfekt beszélek angolul, de ez koránt sincs így. Bármit elintézek telefonon és személyesen is, de a jó angol beszédtől nagyon messze vagyok. Azonban nem ez a lényeg. Beszélni kell, mondani, ahogy sikerül. Az emberek pontosan olyanok, ahogy mi közelítjük meg őket. Nem mondanám őket mosolygósnak, de akire én rámosolyogtam eddig vagy segítséget kértem, az mindig viszonozta kedvességemet. Mindenki nagyon türelmes, hiszen Londonban szinte nincsenek angolok. Vannak angol születésű bevándorlók, de angolok csak kevesen. Pont ez adja a város érdekességét, mintha a világot bejártam volna. Orosz, lengyel, román, kínai, indiai, pakisztáni, kolumbiai, malajziai, olasz, francia....megtalálható minden népcsoport. Hatalmas bevásárló központok, éttermek, áruházak, negyedek egy-egy népcsoporttal. Megkapni mindent.
Mindezek ellenére vagy pont ezért Londonban minden jól működik. Hihetetlen szervezett a tömegközlekedés bárhová bármikor el lehet jutni. Nem olcsó, semmi nem olcsó, de aki dolgozik, az meg is tud élni. Egyelőre még van munka, de egyre kevesebb, egyre többen mennek haza csalódottan, kiábrándultan.

Én szeretem ezt az országot, ezt a várost. Nem bántam meg, hogy akkor így határoztam. Nem voltam már túl fiatal (persze kinek hogy, én jóban vagyok a korommal), de megtettem azt a lépést, amit sokan nem mernek valamiért. Persze, pontosan megértem őket is, hiszen én magam írtam a sok átverésről, szerencséről egyebekről. Igen, sok dolognak kell ahhoz összejönnie, hogy valaki alig két év alatt idejusson. Csak a szépeket próbáltam leírni, hiszen csak arra kell emlékezni. Így lehet élni és túlélni.
Mindemellett otthoni barátaim lemorzsolódtak, de ez is helyén van így. Akik maradtak, azok tényleg barátok, akik meg nem, azok szót sem érdemelnek. Megkeményedtem, megváltoztam. Nem feltétlen rossz irányban. Vannak céljaim. Otthon mindig a mának éltem, nem nagyon érdekelt a jövő, nem voltak terveim, ha voltak nem tudtam megvalósítani őket.
Most tudom mit akarok, tudom mi lesz 2-5 év múlva. Nem írom le, mert babonás vagyok, de higgyétek el tudom. És úgy lesz. Vannak irigyeim, nem érdekel. Ki kell jönni, meg kell próbálni...
Teljes boldogságomhoz még a családegyesítés hiányzik, de eljön az is hamarosan.

ui.: A képen nem a szerelmemmel vagyok. Legérdekesebb barátommal. Hogy ő a nagy, vagy én vagyok a kicsi, az közelítés kérdése. Én egy kicsit kisebb, mint az átlag, ő meg egy kicsit nagyobb... :-))

- MindenHatÓ -

A szeretet és a szerelem ünnepe

2012. február 12.

„Az egyedüli dolog, amiért érdemes ezen a földön élni, az az, hogy az ember tudjon szeretetet adni és elfogadni is. Csak ez teheti boldoggá az embert.” (Simon András)

Szeretetre mindenkinek szüksége van. Nemcsak az emberi lények, a növények, állatok is igénylik a szép szót, odafigyelést, gondoskodást. A növény több virágot hoz ha rendszeresen locsoljuk, biztosítjuk számára a napfényt és a tápanyagot, a kutya hűségesebb társunk lesz ha az etetése, itatása mellett sokat foglalkozunk, játszunk vele.

Az ember szeretetből születik, és azért él, hogy szeressen és szeressék. Pszichológusok kimutatták, hogy a szeretet nélküliség megbetegít. Minél több szeretetet adunk egymásnak, annál több áramlik vissza ránk. Érzéseinket többféle módon kifejezésre juttathatjuk, sok úgynevezett „szeretet nyelv” létezik. Például: elismerő szavak, minőségi, együtt töltött idő, ajándékozás, szívességek, testi érintés.

Az őskortól napjainkig számtalan rituálé, ünnep kínál lehetőséget arra, hogy kizökkenjünk a szürke, monoton hétköznapokból és megálljunk egy picit. A fárasztó munka mellett időt kell szánnunk a családunkra, szerelmünkre, barátainkra, ismerőseinkre. Az ünnepek arra szolgálnak, hogy az emberek a „szeretet-tankjukat” még jobban feltöltsék, ilyen a Valentin-nap is.

Kis hazánkban néhány éve vált divatossá a Valentin-nap ünneplése. Egyesek sápítoztak, mondván miért kell egy újabb idétlen szokást átvenni az angolszászoktól, sokan viszont ujjongva fogadták.

Igazság szerint régről gyökereztethető ez a jeles nap. Egyes források szerint a Valentin-nap egy ókori ünnepkörhöz köthető. A dionüszoszi ünnepek alatt rengeteg bort ittak, orgiákat rendeztek, hódoltak a hedonizmusnak. Egy tálból neveket húztak ki, és azzal a személlyel kellett lefeküdni ott helyben, akit kihúztak. A mai képeslapküldési szokás elképzelhető, hogy az akkori névhúzásból ered.

A szerelmesek napjának névadója Szent Bálint püspök, aki a jegyesek, fiatal házasok védőszentje volt a XIV. században, és keresztény hite miatt halálra ítéltek. Kivégzése előtt, ami február 14-re esett, visszaadta a látását börtönőre vak lányának. A végzetes napon üzenetet küldött a lánynak, amit így írt alá: „A Te Bálintod”.

Hogy mikor kezdődött és kinek köszönhetjük igazán nem számít, a lényeg az, hogy karácsony és húsvét között is van egy alkalom, amikor figyelmünk fokozottan szeretteinkre irányul.
Az ünneplés nem akkor lesz teljes, ha felvásároljuk az üzletek kirakataiból ránk kacsingató virágokat, szív alakú lufikat, plüssfigurákat vagy egyéb csecsebecséket. Egy szép szó, egy meleg tekintet, egy kedves gesztus, vagy egy gyengéd összebújás is elegendő ahhoz, hogy kimutassuk szeretteinknek mennyire fontosak számunkra. Valentin-napon feltöltjük a „szeretet-tankot”, megsimogatjuk egymás lelkét, átadjuk szívünk melegét, és utána könnyedén, újult erővel nézünk az előttünk álló hétköznapok elé. De soha ne feledjük, hogy a siker, a pénz és az anyagi javak sohasem pótolják a szívből jövő igaz szeretetet!

A boldogságot nem lehet ajándékba kapni,
Egyetlen titka: adni mindig csak adni.
Jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet,
És sok-sok önzetlen tiszta szeretetet.
(Johann Wolfgang Von Goethe)

BOLDOG VALENTINT!

- Lizelotte -

Hazatérő

2012. február 5.

Ahányszor felszállok a vonatra mindig arra gondolok, hogy miért nem áldozom fel az életem arra, hogy feltaláljak egy szerkezetet, amivel sikerül egyik helyről a másikra teleportálnom magam. Pedig csak 15 perc, amíg eljutok a pályaudvarig, de nekem attól a pillanattól kezdve, hogy kilépek az utcára, elindul a szenvedések sorozat. Előre felidegesítem magam, mert tudom, hogy mi vár. Lépten-nyomon, az utcán, a metrón, a pályaudvaron belerugnak bőröndömbe, rálépnek a lábamra és nekem jönnek, amikor rohannak az InterCity felé, miközben nagy valószínűséggel mindenkinek megvan a helyjegye is.
Mindegy. Ez is egy olyan megoldatlan rejtély marad számomra, mint az, hogy miért szállnak fel az emberek úgy fel egy buszra, hogy arról még nem szállt le senki.
De nem most fogok erről elmélkedni. Amikor elfoglalom a helyem a vagonban, a kikapcsolás órái következnek. Hátradőlök az ülésen és bámulok kiféle az ablakon. Suhan mellettem a sötét táj, csak néha zavarja meg a csöndes estét egy-egy lámpa. Az utasokon is látni, hogy elérkezett a nap vége. Mindenki csendes, olvasnak, rejtvény fejtenek, néhányan beszélgetnek, de úgy, mintha a körülöttük pihenő emberek alvó kisbabák lennének. Diákok, munkások, üzletemberek, apukák, leányok, testvérek. Hazamennek.
Pont, mint én.
Már 6 éve, hogy összecsomagoltam és otthagytam a szülői házat, hogy bebizonyítsam, a lábamra tudok állni, és képes vagyok eltartani magam. Amikor elindultunk a bőröndökkel és kartondobozokkal megpakolt autóval, arra vártam, hogy rámzúdúljon az emlékek lavinája, összerobbantsa a szívemet és gyászoló könnycseppeket csaljon a szemem sarkába.
De nem történt semmi.
Arra gondoltam, hogy ez is csak egy bizonyíték arra, hogy már semmit nem jelent számomra ez a szürke, volt ipari nagyváros.
Egészen addig ezt gondoltam, amíg először haza nem utaztam.
Az utazás ringató és kellemes perceit egy hang zavarja meg. „...Hamarosan Miskolc-Tiszai pályaudvarra érkezünk...” Az utasok mocorognak, nyújtózkodnak, összezárják a könyveket, éledni kezdenek. Már hangosabban beszélnek, izgalom éled a levegőben. Én is idegesen dobolok az ujjaimmal, gyors ritmusban a topogok a talpammal és várok. Már csak pár perc.
Gazdag ember vagyok. Sokat dolgozom, de néha nekem is meggyűlik a bajom a közüzemi számlákkal. Nem tudom mindig megvenni azt, amit szeretnék. Szerényen élek, de boldogság vesz körül. Mégis megvan az okom rá, hogy azt gondoljam, az én vagyonom vetekszik a világ anyagias kincseivel. Mert van egy hely a nagyvilágban. Egy szegény, koszos város, amelynek egyik lakótelepi lakásában mindig van számomra egy szoba. Mindig van számomra meleg étel, és szeretet. Tudom, hogy bármi történik az életben, van egy menedékhely, ahol elbújhatok, nem zavarnak kíváncsi szemek, nem támadnak okoskodó megjegyzések, nem vágódnak nekem fűrkésző kérdések.
Miskolc – Tiszai pályaudvar.
Hazatértem.
Nem érdekel ki lép a lábamra, az sem, hogy ki bukik fel a bőröndömben. Nem zavar az aluljáró bűze, a szétszórt sörös üvegek, a szemét, a kosz. Csak egy dolog lebeg a szemem előtt. Az, hogy amikor a főbejárathoz érek az édesapám már ott vár rám. Soha nem szalasztja el az alkalmat, hogy kijöjjön elém az állomásra. Köszöntjük egymást, és az autóba beszállva rögtön elhangzik a jól megszokott kérdés: „Mi újság?”, ami után elindul a hazáig tartó történet folyam, amire néha már nem is figyelek, csak bámulom a város fényeit, és arra gondolok, hogy milyen jó, hogy vannak olyan dolgok, amik nem változnak.
Az otthonom mindig vár.

- CsijjagZsuzska -

Ahányszor felszállok a vonatra mindig arra gondolok, hogy miért nem áldozom fel az életem arra, hogy feltaláljak egy szerkezetet, amivel sikerül egyik helyről a másikra teleportálnom magam. Pedig csak 15 perc, amíg eljutok a pályaudvarig, de nekem attól a pillanattól kezdve, hogy kilépek az utcára, elindul a szenvedések sorozat. Előre felidegesítem magam, mert tudom, hogy mi vár. Lépten-nyomon, az utcán, a metrón, a pályaudvaron belerugnak bőröndömbe, rálépnek a lábamra és nekem jönnek, amikor rohannak az InterCity felé, miközben nagy valószínűséggel mindenkinek megvan a helyjegye is.

Mindegy. Ez is egy olyan megoldatlan rejtély marad számomra, mint az, hogy miért szállnak fel az emberek úgy fel egy buszra, hogy arról még nem szállt le senki.
De nem most fogok erről elmélkedni. Amikor elfoglalom a helyem a vagonban, a kikapcsolás órái következnek. Hátradőlök az ülésen és bámulok kiféle az ablakon. Suhan mellettem a sötét táj, csak néha zavarja meg a csöndes estét egy-egy lámpa. Az utasokon is látni, hogy elérkezett a nap vége. Mindenki csendes, olvasnak, rejtvény fejtenek, néhányan beszélgetnek, de úgy, mintha a körülöttük pihenő emberek alvó kisbabák lennének. Diákok, munkások, üzletemberek, apukák, leányok, testvérek. Hazamennek.
Pont, mint én.
Már 6 éve, hogy összecsomagoltam és otthagytam a szülői házat, hogy bebizonyítsam, a lábamra tudok állni, és képes vagyok eltartani magam. Amikor elindultunk a bőröndökkel és kartondobozokkal megpakolt autóval, arra vártam, hogy rámzúdúljon az emlékek lavinája, összerobbantsa a szívemet és gyászoló könnycseppeket csaljon a szemem sarkába.
De nem történt semmi.
Arra gondoltam, hogy ez is csak egy bizonyíték arra, hogy már semmit nem jelent számomra ez a szürke, volt ipari nagyváros.
Egészen addig ezt gondoltam, amíg először haza nem utaztam.
Az utazás ringató és kellemes perceit egy hang zavarja meg. „...Hamarosan Miskolc-Tiszai pályaudvarra érkezünk...” Az utasok mocorognak, nyújtózkodnak, összezárják a könyveket, éledni kezdenek. Már hangosabban beszélnek, izgalom éled a levegőben. Én is idegesen dobolok az ujjaimmal, gyors ritmusban a topogok a talpammal és várok. Már csak pár perc.
Gazdag ember vagyok. Sokat dolgozom, de néha nekem is meggyűlik a bajom a közüzemi számlákkal. Nem tudom mindig megvenni azt, amit szeretnék. Szerényen élek, de boldogság vesz körül. Mégis megvan az okom rá, hogy azt gondoljam, az én vagyonom vetekszik a világ anyagias kincseivel. Mert van egy hely a nagyvilágban. Egy szegény, koszos város, amelynek egyik lakótelepi lakásában mindig van számomra egy szoba. Mindig van számomra meleg étel, és szeretet. Tudom, hogy bármi történik az életben, van egy menedékhely, ahol elbújhatok, nem zavarnak kíváncsi szemek, nem támadnak okoskodó megjegyzések, nem vágódnak nekem fűrkésző kérdések.
Miskolc – Tiszai pályaudvar.
Hazatértem.
Nem érdekel ki lép a lábamra, az sem, hogy ki bukik fel a bőröndömben. Nem zavar az aluljáró bűze, a szétszórt sörös üvegek, a szemét, a kosz. Csak egy dolog lebeg a szemem előtt. Az, hogy amikor a főbejárathoz érek az édesapám már ott vár rám. Soha nem szalasztja el az alkalmat, hogy kijöjjön elém az állomásra. Köszöntjük egymást, és az autóba beszállva rögtön elhangzik a jól megszokott kérdés: „Mi újság?”, ami után elindul a hazáig tartó történet folyam, amire néha már nem is figyelek, csak bámulom a város fényeit, és arra gondolok, hogy milyen jó, hogy vannak olyan dolgok, amik nem változnak.
Az otthonom mindig vár.

- CsijjagZsuzska -