2012. június 19., kedd

Igenis, Tanítóbácsi!

2012. június 17.

Az Apák Napja Magyarországon június harmadik vasárnapjára esik. Világszerte különböző időpontokban ünneplik. A megemlékezés első szervezője az amerikai Sonora Smart Dodd volt 1910-ben; apjáról emlékezett meg, aki egyedül nevelte fel hat gyermekét. Eredetileg június 5-re, az apa halálának ötödik évfordulójára tervezték az ünneplést, de a szervezés két hétig is eltartott, ezért csak június 19-én került rá sor. Az ünnepet Richard Nixon elnök nyilvánította hivatalossá. A katolikus egyház Szent József napján, március 19-én tartja az Apák Napját.
Apák napja alkalmából egy édesapától kaptuk a heti vezércikkünket, aki a saját édesapjáról mesél. Fogadjátok szeretettel!

Igenis, Tanítóbácsi!

— Épp olyan sötét ez az út, mint majd negyven éve.
— Ugyan fiam, nézz körül, ha nem is minden oszlopon, de komoly kivilágítás van itt. Ezen a soron egyetlen égő sem égett akkoriban. Emlékszel, hogy féltél, ha későre maradtál valahol és rád sötétedett? Mint a szurok, olyan fekete volt a zug, a füledben dobogott a szíved, de megjöttél. Azt hiszem, a házat megismered kívülről, ebben a sötét derengésben is.
— Menjünk az udvarra! Felkapcsolom az elemlámpámat, milyen érdekes, azt hiszem, itt komoly átépítés történt, valószínűleg ultramodern iskolát hoztak létre. Igaz, csak egy osztály van, de ultradizájnt látok. Úgy vélem a folyosót is eltávolították, csak az oszlopok maradtak. Egy kicsit közelebb megyek. Hoppá, ez vályog! Na, reggel majd körülnézünk rendesen… Addig húzunk egy vödör vizet a kútból és lecsutakolunk. De hová lett a kút?
— Ne keresd fiam, a nyomára ugye még emlékszel?
— A pontos helyére is Apu. Ugye nem omlott be? Az lehetetlen, hisz ez egy kitéglázott, masszív kút volt, igaz huszonöt méter mély, de létezik ilyen? Azt hallottam, ha egy házat nem laknak, pillanatok alatt összedől, de érvényes ez a kutakra is? Beomlott volna?
— Pontosan fiam, ezért kérlek, legyetek óvatosak. A srácoknak is szólj!
— Mondd Apu, mi lenne, ha a kiserdőben húznánk fel a sátrat?
— Nincs kiserdő, sem kerítés, sem kert. Az utolsó fát is kivágták. Tudod jól, mindössze húsz-huszonöt fa volt az egész, most meg sem lehet közelíteni, körbekerítette a nyakig érő bürök és bodza, valamint jó sok szemét is akad.
— Elkeserítő, amit mondasz…
— Emlékszel, hogy féltél a kiserdő sötétjétől esténként? De azt is leküzdötted!
— Mondd Apu, mi ez a feketeség itt karnyújtásnyira?
— Fiam, az udvart és a kertet nyugodtan tekinthetjük erdőcskének, tele van akácbokorral, kisebb-nagyobb fákkal. Óvatosan világítsatok, és előre nézz! Most jobbra fordulj, ott ahol a nyúlverem volt, találsz egy akkora területet, ahová sátrat lehet verni.
— Igen, saját kezemmel romboltam szét, mielőtt elmentünk… Minek hagytam volna meg lakatlanul? Milyen lila fellegek kószálnak a Hold világította égbolton! Valaki jön a kapu felől. Még így is csont sötét van, de a mi lámpáinkhoz képest az övé reflektor!
— Figyelj fiam, Tomi az, majd én beszélek vele!
A reflektoros odaröffentett:
— Maguk mit keresnek itt?
— Telefüdi, megtanultad végre az Anyám tyúkját?
— Na de Tanító bácsi, maga hogy kerül ide? Most jól nézek ki!
— Igen, tudom! Liliom Lázárral és Kettős Lőrinccel jöttél!
— Apu, én nem is látom őket…
— A háta mögött állnak.
— A Tanító bácsinak igen kiváló a szeme, pedig ha jól számolom, kilencven körül járhat…
— Sose foglalkozz az életkorommal!
— Miért jöttek? Ez már hosszabb ideje magánterület!
— Tudom fiam, akkor iskola volt, korábban az egyházé, most is valószínűleg az egyházé.
— Úgy van! Tulajdonképpen meddig tetszenek maradni?
— Nyolc-tíz napra tervezzük, ha szép az idő, de ha ránk szakad egy komolyabb zuhé, megrövidül minden. Bár az előrejelzések szerint nem kell félni. Már csak azt áruld el, mit csináltok itt éjjel?
— Tetszik tudni, felvigyázó őrség vagyunk!
— És ez rendszeres?
— Nem, egyszeri! Sem tegnapig, sem holnaptól nem lesz többé, csak most.
— Egészen érdekes egybeesés jöttünkkel. Talán fogadóbizottság-féle vagytok? Ne magyarázkodj, tudom, hogy el akartad látni a bajunkat, de most menjetek szépen haza és reggelre…
— Ne tessék folytatni, Tanító bácsi kérem, reggelre kívülről fújom az Anyám tyúkját és még legalább három-négy verset!
A reflektorosok megfordultak, és ahogy jöttek, úgy tűntek el az éjben.
— Fiam, most felállíthatjátok a sátrat, érezzétek jól magatokat! Tekints fel ide az égre!
— De boldog vagyok, hogy látlak Apu, olyan régen láttalak utoljára… Szeretném, ha mától ez megváltozna.
— Fiam, arra valók a fényképek, nézegesd őket, különben a nap minden pillanatában veled vagyok, és csak tőled függ, mikor szólítasz meg. Most hívnak az itteniek, ne feledd, amit mondtam!
— Köszönöm Apu, mindent köszönök!
Tehát nem ultramodern iskola lett, ahogyan gondoltam, vagy mégis? Az sem elképzelhetetlen, hogy az osztályterem fotocellás ajtókkal nyílik és puszta dizájnból nem maradt meg a folyosó fala… Ez a várszerű építmény is, aszimmetriájában emelheti az összkép hatását. Talán falbontással megkisebbítették a nagyszobát, és egy irodát — olyan igazi csúcsmodernet — hoztak létre. Ott, a valamivel megkisebbített szobájú, szolgálati lakásban lakó, egy szál pedagógus elvégezheti napi nebuló-adminisztrációját, mindenféle terveket és jelentéseket.
Az éjjeli menet világító felének vezére visszavonulóban volt. Az Anyám tyúkját és magánszorgalomból a Falu végén kurta kocsmát ment tanulni. Amikor hajnal előtt megkondult a nagyharang, valaminek a végét, és egy másik, lényegesen hosszabb dolognak a kezdetét tette közhírré. A Hold is elbújt a fellegek mögé. Szuroksötét lett, csak a hevenyészett sátor előtti tábortűz ropogott még egy picit és világította be sejtelmesen a bozótrengeteget, majd mindenki nyugovóra tért. Álmukat Apu és még ki tudja hányan őrizték.

- Boér Péter Pál -

2012. május 29., kedd

A három Tündér

2012. május 27.


Gyermeknap alkalmából kifolyólag, egyik felhasználónk hét éves unokája mesél nekünk. Fogadjátok szeretettel!


A három tündér
Csodás nap volt. A napocska ragyogott. A három tündér vidáman játszadozott.
A réten a három barátnő vidáman bújócskát játszott. Lávalány volt a hunyó. A Virágtündér és a Vidámtündér, ők ketten voltak a szabadon kószáló egerek. Amikor Lávalány megtalálta a fa mögött a Virágtündért, a Virágtündér azt mondta:
- Jaj, de megijesztettél, majdnem kiugrottam a bőrömből!
És ők ketten keresték a Vidámtündért. A Vidámtündér azt mondta:
- Jaj, de megijesztettetek ti ketten!
És végül olyan boldogok lettek, hogy leborultak a fűbe, és annyira mosolygós volt az arcuk, mint a hajnali napsugár.
Lávalány kérdezte:
- Nem játszunk még valamit?
- Jó, de mit? - kérdezte a Virágtündér.
Vidámtündér azt mondta, hogy:
- Megvan! Játsszunk fogócskát!
- Jó, de ki lesz a fogó?
- Hát te, Lávalány!
- Óóóó ne! Már megint én vagyok ebben a szereplő? Miért mindig engem akartok választani? Tán azért, mert ti nem szerettek fogók lenni?
- Hát....., nem egészen így van Lávalány. Mert mindig te győznél és akkor mindig úgy porzana az út utánad, hogy még a mi lábunk is megégne! Azért szoktunk mindig ugrálni amikor te győzöl és ezért furcsállsz te bennünket.
Akkor jött egy Cápasrác. Mi meg úgy megijedtünk, hogy egy fillér sem maradt a zsebünkben. Elfutottunk, és ilyenkor Lávalány után tényleg nagyon égett az út. Mi ketten úgy szaladtunk, mint a szél. De lehet hogy még annál is egy kicsit gyorsabban. Eközben a Cápasrác elénk ugrott, mi hármunk elé és azt mondta nekünk kettőnknek:
- Nem olyan rossz fogónak lenni.
- Tényleg? Tényleg nem rossz fogónak lenni?
A Cápasrác azt mondta:
- Tényleg nem rossz ám fogónak lenni.
- Miért?
- Azért, mert ha elég gyorsak vagytok, mint én az úszásban a tengerben, akkor talán még utol is érhetitek Lávalányt. És akkor nem égne a talpatok. És akkor nem kéne ugrálnotok sem.
- Tényleg? - kérdezte a két tündér.
És akkor meg is próbálták és ők győztek. És annyira örültek mint Lávalány a bújócskában. És végre megtanulták, hogy nem olyan rossz fogónak lenni. Így lett boldog vége a mesének.

Jó szórakozást az olvasáshoz gyerekek! Lehet hogy álmotokban ti is benne lesztek a mesében.

- Mesélte és rajzolta: F. Vivien, 7 éves, leírta: J. Erzsi, mama -

2012. május 21., hétfő

Egy hajmeresztő nap Triesztben

2012. május 20.

Nem tudom mások hogy vannak vele, de amikor külföldre megyek pihenni, és átlépem az országhatárt, különös érzés kerít hatalmába. Ahogyan a ruháimat pakolom a bőröndbe, úgy teszem a gondjaimat is egy képzeletbeli fiókba, és nem veszem elő addig, amíg haza nem érek. Ekkor érzem azt, hogy valóban szabadságon vagyok. A fejem kitisztul, kiirtom belőle az összes gyomot, helyet adva az új, friss élményeknek. Sohasem bosszankodom, mindent lazán, gondtalanul kezelek, annak ellenére, hogy sokszor nem mindennapi helyzetekbe keveredem.
Egy kellemes tavaszi napon hajnali négykor útra keltünk a kedvesemmel, „irány Horvátország!” jelszóval. Ő már többször járt azon a vidéken, kisujjában van az útvonal, én zsenge fiatalasszony koromban üdültem arrafelé, ezért is vártam ujjongva az utazást.
Röpke nyolc órát autókáztunk, mire a csodás Opatijába, a horvát Monte Carloba értünk.
Mint anno a honfoglaló magyarok, körülnéztünk, megállapítottuk, hogy a klíma kellemes, az emberek barátságosak, a tenger tiszta, vagyis első benyomás alapján minden adott ahhoz, hogy egy emlékezetes hetet ott töltsünk, nem teketóriáztunk, egy tetszetős apartmanban lehorgonyoztunk.
Másnap reggel borongós, esős napra ébredtük, ami kizárta a lubickolás és búvárkodás lehetőségét, ezért ráböktünk a térképre, kiválasztva egy viszonylag közel fekvő nevezetes várost, Triesztet. Ekkor még nem sejtettük, hogy este nagy mennyiségű alkohol tartalmú ital után fogunk epekedni, hogy orvosoljuk az idegtépő nap végén a különös, rendkívüli élmények által átélt traumát.
A szélvédőre helyeztük a GPS-t, amit könnyelműen bizalmunkba fogadtunk, és már-már családtagnak, harmadik útitársnak tekintve Marcsinak kereszteltük. Marcsi sohasem beszélt vissza, nem nyafogott, mégis néha egykedvűen, de idegesítően hajtotta a magáét. Ezen a napon számtalanszor közölte velünk például azt, hogy: -„Újratervezem az útvonalat…” - ami kimondottan bosszantóan hatott ránk, és a viszonyunk Marcsival ennek hatására igencsak megromlott. Olyannyira, hogy többször tituláltuk sarkon álló, kellemetlen szagú, repedt sarkú útszéli szexmunkásnak, és kis híján egy kukában landolva fejezte be rövidke életét.
Trieszt gyönyörű, pörgős város, a szívem átvette a lüktetését. Körbejártuk a belvárost, megcsodáltuk a nevezetes épületeket, közben serényen kattogtattuk a fényképezőgép gombját, japán turistákat is meghazudtoló módon. Délelőtt egy hangulatos kávéház teraszán megkóstoltuk a fenséges, zamatos olasz kávét, hallgatva közben a temperamentumos emberek dallamos karattyolását, amit a metakommunikáció különböző megnyilvánulási formáival fűszerezve nyomatékosítottak. Kávézás után újra nyakunkba vettük a várost. Nem tudtunk betelni a színek kavalkádja okozta látvánnyal: a csodaszép kék tengerre nyíló térrel, az ezüstösen csillogó káprázatos palotákkal, a város szélén zöldellő hegyekkel.
Fél kettőkor fáradtan, korgó gyomorral cammogtunk be egy tipikus olasz étterembe, hogy a kávé után megízleljünk végre egy igazi, hamisítatlan olasz pizzát is.
- We’d like to have lunch (Ebédelni szeretnénk) – mondtam a szép arcú felszolgálónőnek.
A hölgy bizonytalanul kérdezte: - Eat? (Enni?)
Bólintottam, konstatálva közben, hogy nyelvileg könnyű dolgom lesz, tőmondatokkal is boldogulni fogok. Ekkor a párom megvillogtatta a benne szunnyadó, és kitörni vágyó kevéske olasz nyelvtudását, és társalgást kezdeményezett a lánnyal. A pincérnő szeme felcsillant, de miután hosszan tartó csivitelés után rájött, hogy süket fülekre talál, egy mukkot sem értünk abból, amit mond, a párom szókészletének gyér mivolta miatt, a beszélgetést újra angolul folytattuk.

Az első ámulat ott tartózkodásunk alatt az étterem toalettjében ért. Belépvén a mellékhelyiségbe a kövezeten egy sötét lyukat láttam, tőle jobbra és balra két hatalmas, körülbelül 45-ös méretű emberi cipőtalphoz hasonlatos fajansz lábtartó díszelgett. Mit volt mit tenni, fogtam magam, a két lábamat akkurátusan a kijelölt helyre helyeztem, lehúztam a nadrágomat, leguggoltam és megpróbáltam a lehetetlent. Balra tőlem felfedeztem a falon egy hosszú, fém kapaszkodót, az úgynevezett ’majrévasat’. Jobb kezemmel a nadrágomat, bal kezemmel az ezüstszínű kapaszkodót markolászva igyekeztem minél hamarabb elvégezni a (kis) dolgomat. Sajna nem sikerült tökéletesen becéloznom a fekete lyukba. „Vajon azért, mert túl pici, vagy azért, mert nem tudok pontosan célozni?” – tűnődtem, miközben egy hatalmas wc papír galacsinnal a csempét törölgetve igyekeztem az árulkodó jeleket eltüntetni. Megkönnyebbülve bár, de enyhe izomlázzal a combomban távoztam, a fejemben rengeteg kérdéssel a pottyantós budival, a higiéniával és a civilizációval kapcsolatban.
Ezután újabb meglepetés ért. A felszolgálónő kedvesen a tudomásunkra hozta, hogy 3-kor bezárnak, úgyhogy húzzunk el gyorsan. - Na ja, szieszta! Hogy ez nem jutott eszünkbe! - kaptam a fejemhez. Fizettünk, és tele pocakkal kiballagtunk. Lófráltunk még egy kicsit gyalog, aztán kocsival folytattuk a városnézést.
Estefelé bekapcsoltuk a Marcsit, abban bízva, hogy az Opatijába vezető útra terel. De Marcsi ekkor megbolondult! Ahelyett, hogy talált volna egy magyar, zömmel sík vidéken, száraz útburkolaton közlekedő, átlagos vezetési rutinnal rendelkező sofőr számára egy könnyen járható útvonalat, a mi Marcsink borzasztóan keskeny, meredek, jobbról sziklákkal, balról parkoló autókkal szegélyezett rutinpályához hasonló, erőt próbáló utakra vezényelt minket. Miközben arra vártam, hogy szétpattanjanak az idegeim az izgalomtól, pozitív csalódás ért. A trieszti sofőrök előtt megemeltem a kalapomat. Dinamikusan, lendületesen vezetnek, viszont végtelenül higgadtak. Amikor az autó már sírt, és lefulladt, mert képtelenek voltunk bevenni egyes fokozatban egy emelkedőre forduló hajtűkanyart, és óvatosan visszatolattunk, majd megfordultunk, a trieszti sofőrök halál nyugalommal, türelmesen nézték végig mindezt. Nem anyáztak, nem dudáltak, nem rázták az öklüket.
Félreálltunk, a GPS-be beírtuk egy olasz városka nevét, ahol reggel végigkocsikáztunk, és bizakodtunk, hogy nem ugyanarra a kanyargós útra navigál minket.
De tévedtünk.

Ezt követően rájöttem, hogy Marcsinál csak a férfinép makacsabb. Hiába szajkóztam a drágámnak, hogy ne menjen fel, mert a kocsi újra „nyekeregni” fog, képtelen lesz felkapaszkodni a meredek úton, ő töretlenül, hajthatatlanul rohant a vesztébe. Forgatókönyv szerűen egymás után háromszor játszódott le ugyanaz a jelenet, csak ültem az anyósülésen, mint Peti a moziban. Marcsi folyton újratervezte az útvonalat, mindig ugyanoda vezetett vissza, a kedvesem szófogadóan tette, amit parancsolt neki, és minduntalan a hihetetlenül nehéz, járhatatlan terepen kötött ki. Gondolatban bevettem a „leszarom” tablettát, és mintha csupán külső szemlélő lennék, bárgyú vigyorral az arcomon szemléltem az eseményeket.
Hogy, hogy nem, egyszer csak előugrott a semmiből egy tábla, amire ki volt írva, hogy Opatija. - Hurrá! - örvendeztünk, és nyomban arra mentünk.
Mint királyfira a mesében, sunyin várt ránk az aznapi harmadik próbatétel.
Annyira megörültünk az útjelző táblának, hogy figyelmen kívül hagytuk azt az apróságot, hogy a tábla Szlovéniában autópályára terel. És mit kell venni, ha autópályán autókázunk? Igen, matricát! Mi totálisan megfeledkeztünk erről. Egyrészt azért, mert Horvátországban és Olaszországban kapus rendszer van, másrészt pedig azért, mert annyira örültünk, hogy nagy nehezen kikecmeregtünk Triesztből, észre sem vettük, hogy autópályán vagyunk.
Megközelítőleg három kilométert nyomtunk már le, amikor a párom bosszúsan megvakarta a fejét. - Attól tartok, meg fognak büntetni, nem vettünk matricát.
Én, aki mint az anyatejet a csecsemő, úgy szívom évek óta magamba a pozitív gondolkodás és a vonzás törvényének a tanait, ekkor felsikoltottam:
- Töröl, töröl, töröl! Nem fognak megbüntetni!
Szélsebesen suhantunk tovább, amikor némi gondolkodás után csendesen megszólaltam:
- Ha valóban működik a vonzás törvénye, tuti megbüntetnek, mert kimondtad, és hiszel benne. A „leszarom” tabletta már nem hatott, parázni kezdtem. Minden úgy történt, ahogy megjósoltam. Az autópálya végén egy hosszú, vörös ’fénykarddal’ integetett egy egyenruhás nő. Hülyének tettettük magunkat, de nem lehetett a mogorva nőszemélyt meggyőzni. Szigorú arckifejezéssel elénk tolt egy papirost, ami magyar nyelven íródott, és fehéren-feketén olvashattuk, hogy ejnye-bejnye, irgum-burgum, kötelesek vagyunk a szlovénoknak 150 eurócskát fizetni. Az autó biztos megemelkedett volna, miután távozott a pénztárcánkból a temérdek pénz, ha a szívemet nem nyomta volna egy mázsás kő a bosszúság miatt.

Amint visszaértünk az apartmanba, kinyitottunk egy üveg hazai bort, és bánatunkat italba fojtva elevenítettük fel a trieszti ’Nagy Kalandot.’

- Lizelotte -


2012. május 7., hétfő

Anyának lenni

2012. május 6.

- Az a szó, hogy „édesanyám”, ez az Isten neve a gyermekek szívében és ajkán. Érted már?

/Eric Draven A holló (The Crow) c. filmben/ .

Mindig anya akartam lenni. Csak anya. Sokáig nem tudtam, jól csinálom, vagy örökre elrontom. Bizonytalan voltam, fiatal, de akkor is szerettelek benneteket. Szívem összes szeretetével.

Egy pár pici babacipőt forgatok az ujjaim között. Az első cipődet. A ruháid már szép sorrendben, méret szerint pihennek a szekrényben, tisztára mosva, vasalva. Várják az érkezésed. Van mindenféle, macis, kutyás, focis, a szivárvány összes színét felsorakoztattuk neked.
Nagyon várunk. Alig egy hónap, és itt leszel köztünk.
Apa sokáig azt gondolta, lány leszel, de ma már semmiért el nem cserélne. Megtanít majd pókerezni, azt mondta. Verset, mesét olvas majd, ringat, ha éjjel sírsz. Neki még új a feladat, te leszel az első gyermeke. De tudom, a világ legjobb apukája válik belőle, és neked rettenetesen jó dolgod lesz, hogy őt választottad apukádnak.
Krisz azt üzeni, ő veszi majd az első focilabdát, és megtanít mindenre, amit ő tud, mert egy fiúnak focizni kell. Megőrzi az összes focis újságját, és a Forma-1-et is együtt nézitek majd.
Vivi meg egyszerűen csak szeretni fog.
Keresztanyu is lázas izgalommal készül, simogat a pocakomban, számolja a napokat és arra az időre vár, amikor ő fog vigyázni rád, amíg mi apával kikapcsolódunk kicsit.
Dédimama nem érhette meg a születésed, de kapsz helyette másik mamát, és nagyapát, akik ugyanolyan rajongással fognak körbevenni, mint ahogy ő tenné. Mert a nagymamák már csak ilyenek. Majd meglátod, kisfiam.

Én pedig általad újra anya leszek, immár harmadszor. Nem mondom, hogy nem félek, hogy nincs bennem egy kis bizonytalanság, sok év telt el a testvéreid születése óta. De csak végigsimítom a pocakom, te mocorogsz, megmutatod milyen erős a lábacskád, és én máris mosolyogva intek búcsút minden félelmemnek. Hisz olyan könnyű az egész, csak szeretni kell!
Az anyáknak ez a dolguk, óvni, félteni, törődni, sírni, nevelni, simogatni, de mindenekelőtt szeretni. Mindennél jobban, feltétel nélkül.

Nagyon várunk, kisfiam! Még van pár heted, élvezd odabent a meleget, a biztonságot, hagyj nekünk még kis időt, hogy teljesen felkészüljünk rád. Mert bár minden készen áll, mégis hitetlenkedve nézzünk az apró holmikat, amiket nemsokára rád adunk, és néha még magunk sem hisszük, hogy újra gyereksírástól lesz hangos a ház.

Leventének…


Ezúton kívánok boldog Anyák napját minden édesanyának és nagymamának!

- Anubis -

2012. május 2., szerda

Májusfa

A május elsejével kapcsolatban sokaknak a munka ünnepe jut eszébe, de nálunk a faluba a serdülő és fiatal lányok más miatt várják a május elsejét, hiszen az a májusfák állításának napja. A májusfa a természet megújulásának szimbóluma, sok esetben udvarlási szándék, vagy szerelmi bizonyíték is.

Május elsejére virradó éjjel vagy hajnalban a legények csapatai körbejárták a faluban az utcákat és magas, sudár fákat állítottak a nekik tetsző lányok kapujához. A fákra krepp-papírból szalagokat akasztottak, mindenféle színűt, hogy szép színes legyen, máshol zsebkendőkkel, virágokkal, teli üveg borral, hímes tojással stb. díszítették föl, mielőtt a földbe beásták, vagy a kapufélfára, kútágasra felszögezték volna. Nálunk is volt olyan, hogy a fa tetejére egy üveg italt is kötöttek.

Reggelre kelve a falubeli lányok izgatottan néztek ki a kiskapuhoz. Egyrészt azért, hogy megvan-e még. Ugyanis az is szokás volt nálunk, hogy lelopták a kiskapukat és elrejtették valahová. Egyszer a miénknek is csak hűlt helye volt. Na, persze a mostani biztonsági kapukat nehéz ellopni, de akkoriban, amikor még én is kamasz voltam, nem volt ilyen kulcsra zárt világ.

Tehát ott tartottam, hogy reggelre kelve izgatottan néztünk ki a kapuhoz, hogy kaptunk-e májusfát vagy akár csak egy ágat is. Azok a lányok mind kaptak, akiknek udvarlójuk volt, vagy egyszerűen csak népszerűek voltak. Egyszer én is kaptam egy szalagos ágat... büszke is voltam rá nagyon.
Másnap az iskolában és a faluban az volt a téma, hogy kinek mekkora májusfája van, hogy kié nagyobb és ki állította. Találgattunk, hogy ki kitől kapta, és vajon szerelmesek-e egymásba.

A májusfák egy hónapig álltak és a hónap utolsó napján eljöttek a legények, kitáncolták a fát, és aki felmászott a tetejére az üveg italért, azé lett. Tréfából néha üres üvegett kötöttek fel, vagy paprikás vizet töltöttek bele. No, aki azt meghúzta...!
A leánynak, akié a fa volt, annyi részre kellett fűrészelni a fát ahányan voltak. Na, ez az a része volt, amit nem irigyeltem senkitől!

#A videón nappal állítanak májusfát, de talán így jobban is látszik. :)

- Virág -

2012. április 23., hétfő

Tél

2012. április 22.

… „ jót” írni nehéz, jól írni még nehezebb … jót, jól írni még annál is …
… „olyant” meg, ami egy héten, - még azon is túl - a figyelem központjában tud maradni… hát …
Minden elismerésem azoké, akik ezt már megtették!
Tették! Sokan!
Köszönöm!
Nem szeretnék úgy járni, mint egy régi vendégvárásom alkalmával – ki akartam tenni magamért
(…. majd én megmutatom milyen az igazi piskóta … ) … kitettem … a kutyának ( szegény)
Így, írok úgy, ahogy szoktam …


Világosodik, ideje felkelni – állapította meg Erzsi néni, kinézve tanyájának apró ablakán.
Dunnája alól előbújva, a hidegre fittyet hányva, fogott neki a szokásos mozdulatoknak.
Begyújtás a sparheltbe, meleg vizet készíteni, enni adni az állatoknak, épp úgy, mint tíz … húsz … sok éve mindennap.
Egyik kezével a meleg vizes vödröt tartva … másik kezével csak egy simítás a fájó deréknak …. indult az udvarra...
Tudta, hogy kinn cudar világ van …
… hólapátolás közben, ráncoktól mélyen barázdált arca kipirult, szemeiben meleg fénybe öltözött az emlékezés …
- … akkor is ilyen hideg volt… lőcsös kocsin zötykölődve indultunk a szülőotthonba… a jeges szélvihar hófalakat épített … a lovak is alig bírták… eljött az idő… az egyre erősödő görcsöket… a néma sikolyokat, a gyerek első sírása váltotta fel… báránybőrbe csomagolt kisfiú…
… akkor is ilyen hideg volt… a jeges szélvihar hófalakat épített … a könnyek megfagytak … a néma sikolyokat a lélekharang hangja váltotta fel… szemfedő alatt, koporsóba fektetett fiam… -
A hó csak esett, esett puhán és fehéren, nem szánva a kilencven éves öregasszonyt…
Az állatsereg ellátása után, erektől csomós, csontbütykös, dermedt ujjait melengette a tűz fölött, csak egy kis időt hagyva magának, hisz vízért kellett mennie, vízért a szomszéd tanyába.
Kabátjára még rákanyarította nagykendőjét… a zoknikra kapcát tekert, fájós lábait gumicsizmába bújtatta, s két kannájába kapaszkodva nekiindult …
… ha valaki távolabbról figyelte volna, a groteszk mozdulatok nevetésre adtak volna okot …
… talán nevetésre …
… talán sírásra …
A vérvörös rózsákkal telerajzolt nagykendő, hol libbent, hol bukfencet vetett, hol csak elterült a fehérségben…
… ha egy gyermek nézte volna messziről, lehet, egy varázslatos mesevilágot idéző virággal telehintett szigetnek látta volna….
… ha egy vadász nézte volna messziről, még távcsövét is elővette volna, … hisz a vakító fehérségben vérét vesztett vergődő állatnak is lehetett látni…
A szomszédasszony összecsapva tenyerét így kiáltott fel:
– Drága Erzsi Mama! … hát miért nem szólt, vittünk volna vizet…
- Kedveském, hogy szóltam volna, mivel, … a némákat nem hallja senki… - mondta csendesen a piros rózsák közé csomagolt Erzsi néni.
Vízzel teli kannái mellé a jó szomszédok, egy hordót is teletöltöttek, a terepjáróba óvatosan beemelték a zuzmarás rózsacsokrot…
A tél fagyának uralma alá került a világ, hósapkákat húztak fel a házak, tanyákon és a városokban is …
Erzsi néni, esténként petróleum lámpája fényénél nézte a jégbe zárt vidéket, s emlékezett …
Számba vette gyermekeit, unokáit…. pókháló eres arcán mosolyt láthatott a pisla fény…
- … szegénykéim… nekik sem könnyű… az élet nem könnyű - gondolkozott hangosan
Egy nap, autó állt meg a még járható út végén.
Egy fiatal férfi és egy kicsi lány vágott neki a hómezőnek, szánkóra felpakolt csomagokkal, amiket a Mamának hoztak.
Jégszilánkokból karmokat növesztett fák szúrós ölelésében haladtak előre rendületlenül.
- Nézdd apuci! Látod? Ott, a Mama udvaránál? Piros virágok! – kiáltott fel a kislány.
Péter, meredten nézte a még távolinak tűnő tanyát, s ő is meglátta…
A Kedvesmama nagykendője… jaj… ne… - futott át rajta a borzongás
Esve - kelve, mégis rohanva tették meg a további utat.
- Kis unokám, Péterkém, kicsi Virágom… úgy örülök… jaj, ne aggódj már ennyire, nincs semmi baj… , csak a Macinak hoztam ki enni, … no hát megcsúsztam egy kicsit, de látjátok már jól vagyok…. - a vörös rózsák közül a boldogságtól reszkető hang bújt ki először.
A konyhába érve már épp úgy sürgött- forgott unokája és dédunokája körül, mint valamikor réges – régen, tűzrőlpattant menyecske korában.
- Jaj, nem kellett volna… rám költeni ennyit… nektek is kevés van… elhalmoztok minden jóval - nézett Péterre s szégyenlősen kapta arca elé kezét, hogy eltakarja kicsurranó könnyeit.
- Kedvesmama! Tudjuk hogy nem szeretne városban élni, de ez a tél, egyedül... Legalább a telet töltse nálunk.
- Péterkém, tudom én… tudom én hogy szeretettel… , olyan jó gyerek vagy, mint szegény apád volt … én nem tudok elmenni, egy ilyen öregasszonynak már nem megy …
A búcsúzás nehéz kőként nyomta Péter szívét...
Az erdőkerülő, mint ahogy mindennap, végig járta a tanyavilágot. Távcsövével fürkészte az alvó vidéket… A tél hideg csendjét, szánját húzó lovainak csengettyűje verte fel.
A tanya ablaka feketén bámult a fehér világra… nem pislákolt fekete tükrében a lámpa meleg lángja.

… a vakító fehérségben, vérét vesztett vergődő állat …
… Hókirálynő hókristályszigetén vörös rózsák nyíltak …
Az egyik, városi hósapkás házba a postás becsöngetett.
Levelet hozott.
Piroska nézte a feladót. Édesanyja falujának önkormányzatától jött levél.
Értesítés anyjának haláláról.
Fogta telefonját, felhívta öccsét.
– Tudod- e, hogy anyánk ? – kérdezte
- Tudom, engem is értesítettek - szólt a telefonba László.
- Most akkor mit csináljunk? Beteg is vagyok, pénzem sincs, majd valamikor azért csak kimegyek- mondta a nő
- Nekem meg nincs időm, nem érek rá - válaszolt a testvér
Ki tudja azt, hogy még mit beszéltek…
Péter telefonjára egy üzenet érkezett. Az üzenet írója nagybátyja volt.
- A Mama meghalt, intézkedned kellene….

- Oláhné Fodor Zita Marietta -

2012. április 10., kedd

Húsvét, a tavasz és Jézus feltámadásának ünnepe

2012. április 8.

Kislánykoromban haragudtam erre az ünnepre. Húsvét hétfőn sohasem tudtam nyugodtan aludni, mert „hajnali hétkor” mindig arra ébredtem, hogy anyukám kopogtat az ajtómon néhány fiú társaságában. Még a csipáim eltávolításával voltam elfoglalva, amikor a srácok mindenféle versikét mormolva illatos kölnivizet löttyintettek a kócos hajamra, ami néha belefolyt a szemembe. Ezt követően zsebre vágták a jól megérdemelt aprópénzt vagy hímes tojást, és elégedetten elsomfordáltak. Duzzogva kérdeztem ilyenkor nagypapámtól, hogy miért nyitotta ki a kiskaput olyan korán, miért nem várta meg míg felkelek. Ő erre nagy lelki nyugalommal, kioktató stílusban válaszolt:

- Kislyányom faluhelyen ez így szokás. Be kell engedni a locsolkodókat.

Ez volt, ezt kellett szeretni. Alighogy elkukorékolta az utolsó „taktusokat” a kakas, a falubéli fiúk máris útra keltek, hogy meglocsolják az összes lányt és asszonyt, aki élt és mozgott a településen. A kislányok többsége izgatottan várta a hétfőt. Előző nap több órán keresztül tojásokat pingáltak, lázasan készültek a fiúk fogadására. Húsvétkor szokás volt a tojásokat pirosra festeni, ami Krisztus vérét és az életet szimbolizálja. Ezen kívül a piros szín a szerelem jelképe is. Azok a fiúk, akik piros tojást kaptak biztosra vehették, hogy szerelmük viszonzásra talál.

A húsvét vasárnappal nem volt semmi bajom. Makacsságomnak köszönhetően elértem, hogy a családom ne cipeljen el a délelőtti misére, azt viszont alig vártam, hogy a kendővel letakart kosárból előkerüljenek a megszentelt tojások, a sonka és a foszlós kalács. Emlékszem, nagymamámat tátott szájjal hallgattam, amikor elmesélte Jézus keresztre feszítésének és feltámadásának a történetét.

Jézus szamárháton vonult be Jeruzsálembe, a nép dicsőítésének közepette. A főpapok ezt nem nézték jó szemmel, ezért úgy döntöttek, hogy tanítványai közül Júdást elfogják és árulásra kényszerítik. Az utolsó vacsorát Jézus tanítványaival fogyasztotta el, majd az Olajfák hegyén található Getsemáné kertbe ment, ahol kérte őket, hogy virrasszanak vele. A tanítványok elaludtak, Iskariót Júdás egy csókkal árulta el Jézus kilétét a római katonáknak, akik ezután elhurcolták. Mivel Jézus azt állította magáról, hogy Isten fia, istenkáromlás vádjával Poncius Pilátus elé vezették. A tömeg bűnösnek ítélte, töviskoszorút raktak a fejére és kereszttel a vállán a Golgota hegyre kellett vándorolnia, ahol megfeszítették. Halálát követően a sziklasírban, ahová temették, nem találta a három asszony, aki a tanítványa volt, és akkor egy angyal jelentette be nekik, hogy Jézus feltámadt.

A húsvét a tavasz beköszöntét is jelzi. Manapság lassan feledésbe merülnek a népszokások, egyre többen kirándulnak, a szabadban, friss levegőn tartózkodnak. A férfinép már csak a közeli hozzátartozóit öntözi meg.

Végezetül egy kedves versike:

Itt vagyok, friss vagyok,
Máris sorba állok!
Csak egy kicsit meglocsollak,
Aztán odébb állok.


- Lizelotte -

Kellemes ünnepeket!

2012. március 5., hétfő

Az örök nő

Nőnap alkalmából 
A héten - március 8. - Nőnap alkalmából szeretnénk egy idézettel köszönteni minden kedves hölgy írónkat és olvasónkat!


"Az élet zenéjét a nők adják, akik őszintén, minden feltétel nélkül fogadják magukba a dolgokat, hogy érzéseiken át szebbé alakítsák át azokat. "

(Richard Wagner)

Heti vezércikkünkben pedig egy bölcs és erős asszony örök érvényű gondolata:

A napokban öregedtem ismét egy évet. Sajnos nálam minden év így kezdődik, hamar túl esem ezen a fordulón, és a kort igyekszem kiélvezni egész évben.

Mindig halljuk, hogy úgy éljünk, hogy ne kelljen soha semmit megbánni, letagadni, szégyellni. Azért az élet néha sodor olyan helyzetbe minket, hogy követünk el dolgokat, melyekre nem mindig vagyunk büszkék, mert utólag átgondolva rájövünk, lehettünk volna okosabbak is.
Ezzel magam is így vagyok. Barátném mondogatja vessek számot, mit cselekedtem jól és mit rosszul, mert világvége év van, és mi lesz?
Nem ijesztett meg a dolog, mert nem vagyok babonás, ha meg vége, akkor minek számolgassak, majd lesz rá elég időm mikor kell.
Nem vagyok nagy bölcs, csak utólag vagyok okos én is, magam is tettem, és bízom benne teszek még olyan dolgot, melyet lehetne másképp is, jobban, rosszabbul.
A gyerekeimre büszke vagyok, mert tiszteletre és jól neveltem őket, becsületre, és olyannak, hogy megfontoltak és meggondoltak legyenek, soha ne és hamar adjanak választ semmire, hanem ha van idő, mindig fontolják meg a lehetőségeket.

Mindig azt mondtam minden fele vezet egy út be, de jól nézz szét, hátha van kifele másik is! Akkor nem kell hátra arcot csinálni, előre lehet menni másik irányba is.
Azt apró gyerekkorom óta tudom, jó az idősebb emberek elmélkedését figyelemmel hallgatni, okosan megfontoltan viselkedni.

A bölcsességet az ember a korral tanulja meg, és használja is.
Fiatalon mindenki hamar és gyorsan akar mindent, és tudom nehéz a szívet, a lelket béklyóba tenni, csendesíteni.
A fiam példáján, aki inkább megszakított egy kapcsolatot, mikor a kislány komolyan gondolta és családra vágyott, semhogy felelőtlenül nősüljön. Magam is meglepődtem, mert utána jött egy mélyrepüléses időszak, amikor semmi nem sikerült, de sulykoltam bele, ne adja fel, majd eljön az ő ideje is. Lám megjött az idő, a boldogság, ma boldog, nős, és nem a gyerek az első gondolatuk, hanem a létbiztonság megteremtése a baba számára, s majd jöhet a gyerek. Dolgozik és vállal külön munkát is, hogy minél több és hamarabb legyen előteremtve a babának és nekik is.
Lányoméknál már lehetne baba, de náluk a munkahely végett van egy kis megtorpanás, de nem csüggedek, aminek eljön az ideje az be fog következni. Hiszek és bízom a sors kegyében, hogy lehetek boldog nagyi én is mint édesanyám. Ő is sokszor emlegeti a gyerekek kisebb korát, de elfogadja a jelent bölcsen. Én pedig igyekszem számára a jelent a lehető legelviselhetőbbé tenni. Sajnos ő egyre inkább olyan mint egy gyerek, elfelejt dolgokat, összekeveri a tényeket, nehezen tud magával mit kezdeni, és gondoskodni kell arról, hogy beszéljen olvasson néha, írjon, mert észrevettem felejti a betűket, vagy éppen összekeveri, nem tudja leírni a nevét sem már rendesen.
Szeretném megélni azt a kort amiben most ő van, hogy átérezzem a hosszú életet. Csak remélni tudom, hogy megadatik ez számomra is.
Mint említettem én is voltam meggondolatlan és fiatal, de bármi is történt semmit nem bántam meg. Lehet van az életben pár dolog, amit a mai eszemmel másképpen cselekednék, de ami volt volt, megtörtént. Nem merengek a múlt árnyán, mert fölösleges tett. Előre nézek, mert amin lehet változtatni, javítani az a jövő és nem a múlt. A jelent pedig igyekszem jól élni, cselekedni, hogy jövő biztos és jó lehessen.
Egy kínai mondás szerint a tegnap múlt, a jelen a ma, a holnap a jövő, és a hátranézés haszontalan dolog, a mát kell jól megcselekedni, hogy a holnap a jövő biztos legyen.
Próbálkozom ehhez tartani magam. Amennyiben sikerül, s az agyam, nem lesz még rosszabb akkor nyertem, csatát, és a háborút is.
Az agyam végett nehéz a dolog, de igyekszem tornáztatni, olvasni, írni, hogy ne renyhüljön a figyelem.
Lehet el sem képzelitek, de bizony a gépelések mellett sokszor kell ám figyelni a folyamatos kézzel történő írásunkra is, mert amit nem gyakorolunk az elcsökevényesedik. Mivel kitűztem magam elé célként, hogy megtanulok valamelyest angolul, így naponta szótárazom, és kényszerülök a folyamatos kézzel történő írásra is.
Sajnos azt vettem észre, hogy az agyam kezdi elfelejteni ezt a tevékenységet, és így gyorsan elkezdtem gyakorolni, nehogy ez a központom is leálljon, mert az nagyon gáz lenne. A látásom sajnos romlott, de ez várható volt. Viszont a z összes többi érzékszervemet igyekszem tornára kényszeríteni. Ez a betegség a strok egy alattomos, kiszámíthatatlan és sajnos behatárolhatatlan dolog, mert nem látunk a saját fejünkbe.
Képességeinket pedig csak gyakorlással őrizhetjük meg, bármiről legyen is szó.

- Divi Éva -

2012. február 20., hétfő

A tej, a méz és a kánaán

2012. február 19.

Már kicsi gyerekként is éreztem valahogy nem jó helyen vagyok. Először csak a városomat nem szerettem, így hamarosan kollégiumba kerültem, nem túl messze, megyén belül. Negyedikben aztán, ahogy az lenni szokott, jött a nagy szerelem. Akkor még volt kötelező katonaság, így ismertem meg páromat, aki egy év után haza költözött, tőlünk 200 km-re. A következő év alatt meguntam a távkapcsolatot, szedtem a sátorfámat és elköltöztem az ő városába. Ott töltöttem 10 évet, gyermekeim születtek, majd lakásmegoldást keresvén az albérletek után egy még távolabbi faluban kötöttünk ki. Mintha 50 évet mentem volna vissza az időben...de élveztem a nyugalmat. Gyerekeket nevelni nem is találhattunk volna jobb helyet. Három év telt el, amikor azt gondoltam, mégis szülővárosom az igazi, fogtam a családot, házépítésbe kezdtünk. Újabb érdekes évek következtek, régi és új ismerősökkel. Aztán jött a válás, a lakás-csere, munkanélküliség és az unalom, a monotonitás. Egy barátnőm akkor már Londonban volt, hívott, menjek én is, de nem akartam otthon hagyni a gyerekeket. De a belső érzés, a menni akarás már megvolt. Egy évi hezitálás után döntöttem, mennem kell. Természetesen azon kívül, hogy mindig is éreztem rossz helyen vagyok, vagy inkább úgy fejezném ki, nem éreztem különösebbet, sem haza szeretetet, sem egyéb kötődést (ezért most sokan megvetnek) a családtól való elszakadás nem volt könnyű, de ekkor már csak a pénz, illetve annak hiánya dominált. Hat éve neveltem egyedül három gyermekemet, anélkül, hogy bárki - beleértve édesapjukat - segített volna egyetlen fillérrel is.

Utazásra nem volt pénzem, így barátnőm intézte, hogy egy ismerőse kivigyen autóval. 22 órás gurulás után közölte, ez már London. Eléggé megdöbbentem, mert inkább hasonlított minden valami kaszárnyához, mint az én elképzelésemhez.
Néhány nap alatt rá kellett jönnöm, ha rabszolgának adtak volna el is jobb lenne...de nem adtam fel, nem adhattam. Otthon várták a pénzt, a számlákat fizetni kellett. Összeszorított fogakkal tűrtem, figyeltem, dolgoztam, figyeltem. Szép lassan kialakult a kép mit kell tennem és a hozzá vezető út is. Időközben elváltak útjaink barátnőmtől. Önállósodtam, tanítani kezdtem. Magyarul, magyar gyerekeket. Ehhez értek, ezt szeretem. Szerencsém is volt, küzdöttem is. Az első négy hónapban nem mehettem haza, nem lett volna miből. Honvágyam nem igazán volt, sőt élveztem Londont, de amikor a kisfiam születésnapján csak skype-on vehettem részt az borzalmas volt. Még akkor is, ha évek óta először kicsit több ajándék jutott.

Telt-múlt az idő, már nem kellett minden fillért haza küldenem, gyűjtögettem, majd kivettem az első házat, amit bérbe adtam másoknak. Így én magam ingyen laktam és egy kis többletre is sikerült szert tennem. Időközben megtudtam nagyon szerencsés vagyok, hiszen a nyelvet csak gagyogtam, de kint tudtam maradni. Sokan az utolsó lehetőségként jönnek ide és bizony keményen átverik őket. A legjobb trükk, amikor hozzám hasonló ház bérlők állást hirdetnek, amihez nem kell nyelvtudás. Le is van zsírozva a hely egy hotelben, ahol 3 nap próbaidő van, amit nem fizetnek. Utána "sajnos" nem feleltél meg. Újabban gyári, raktári munkákat hirdetnek így. A lényeg, hogy itt nagyon sokba kerül a lakhatás. Kifizettetnek 2-4 hét lakbért és 2-4 hét depozitot (kaukciót), valamint eléjük raknak egy angol szerződést, amiben az van, ha hat hónapnál hamarabb felmondod a szállást, nem jár vissza a depozit. Hamarosan mindenki rájön, a szobában illetve a házban sokkal többen laknak, mint ahányan emberi körülmények között lehetnének. A három napos próbaidő után a közvetítő közli, keress magadnak munkát, ő megtette, amit tehetett, miért nem feleltél meg. (Közben persze már jön a következő turnus.)
Természetesen angol tudás nélkül nem lehet munkát találni. Még tájékozódni sem könnyű. Az otthonról hozott pénz hamar elfogy, nem tudsz lakbért fizetni, mehetsz haza. Nagylelkűen közlik, vesznek neked egy repjegyet, ha már ilyen galád vagy és haza mersz menni, itt hagyva őt a szarba a szobával....persze még ki sem költöztél, ott vannak a következők...és ez így megy kerekbe. Nem tudsz feljelentést tenni, hiszen adott szállást és munkát, ahogy ígérte. Ezt csak a magyarok csinálják magyarokkal...talán ezért nincs nekem haza szeretetem....

Visszatérve saját kis életemre, én nem ebből élek. Nagyon szeretnek a lakóim, mert nem csinálok tömegszállást a házaimból. Nagyon sok pénzt forgatok havonta, de ez csak forog, ettől még nem vagyok gazdag.
Gazdagságomat Ő adja, akit szintén bátorságomnak köszönhetek. Annak a bátorságnak, hogy majd két évvel ezelőtt elindultam. Párom angol születésű. Sokat küzdött értem, sokáig nem hittem neki és mi tagadás a kommunikációs nehézségek sem építették a bizalmamat. Írhatnám, hogy már perfekt beszélek angolul, de ez koránt sincs így. Bármit elintézek telefonon és személyesen is, de a jó angol beszédtől nagyon messze vagyok. Azonban nem ez a lényeg. Beszélni kell, mondani, ahogy sikerül. Az emberek pontosan olyanok, ahogy mi közelítjük meg őket. Nem mondanám őket mosolygósnak, de akire én rámosolyogtam eddig vagy segítséget kértem, az mindig viszonozta kedvességemet. Mindenki nagyon türelmes, hiszen Londonban szinte nincsenek angolok. Vannak angol születésű bevándorlók, de angolok csak kevesen. Pont ez adja a város érdekességét, mintha a világot bejártam volna. Orosz, lengyel, román, kínai, indiai, pakisztáni, kolumbiai, malajziai, olasz, francia....megtalálható minden népcsoport. Hatalmas bevásárló központok, éttermek, áruházak, negyedek egy-egy népcsoporttal. Megkapni mindent.
Mindezek ellenére vagy pont ezért Londonban minden jól működik. Hihetetlen szervezett a tömegközlekedés bárhová bármikor el lehet jutni. Nem olcsó, semmi nem olcsó, de aki dolgozik, az meg is tud élni. Egyelőre még van munka, de egyre kevesebb, egyre többen mennek haza csalódottan, kiábrándultan.

Én szeretem ezt az országot, ezt a várost. Nem bántam meg, hogy akkor így határoztam. Nem voltam már túl fiatal (persze kinek hogy, én jóban vagyok a korommal), de megtettem azt a lépést, amit sokan nem mernek valamiért. Persze, pontosan megértem őket is, hiszen én magam írtam a sok átverésről, szerencséről egyebekről. Igen, sok dolognak kell ahhoz összejönnie, hogy valaki alig két év alatt idejusson. Csak a szépeket próbáltam leírni, hiszen csak arra kell emlékezni. Így lehet élni és túlélni.
Mindemellett otthoni barátaim lemorzsolódtak, de ez is helyén van így. Akik maradtak, azok tényleg barátok, akik meg nem, azok szót sem érdemelnek. Megkeményedtem, megváltoztam. Nem feltétlen rossz irányban. Vannak céljaim. Otthon mindig a mának éltem, nem nagyon érdekelt a jövő, nem voltak terveim, ha voltak nem tudtam megvalósítani őket.
Most tudom mit akarok, tudom mi lesz 2-5 év múlva. Nem írom le, mert babonás vagyok, de higgyétek el tudom. És úgy lesz. Vannak irigyeim, nem érdekel. Ki kell jönni, meg kell próbálni...
Teljes boldogságomhoz még a családegyesítés hiányzik, de eljön az is hamarosan.

ui.: A képen nem a szerelmemmel vagyok. Legérdekesebb barátommal. Hogy ő a nagy, vagy én vagyok a kicsi, az közelítés kérdése. Én egy kicsit kisebb, mint az átlag, ő meg egy kicsit nagyobb... :-))

- MindenHatÓ -


2012. február 13., hétfő

A szeretet és a szerelem ünnepe

2012. február 12.

„Az egyedüli dolog, amiért érdemes ezen a földön élni, az az, hogy az ember tudjon szeretetet adni és elfogadni is. Csak ez teheti boldoggá az embert.” (Simon András)

Szeretetre mindenkinek szüksége van. Nemcsak az emberi lények, a növények, állatok is igénylik a szép szót, odafigyelést, gondoskodást. A növény több virágot hoz ha rendszeresen locsoljuk, biztosítjuk számára a napfényt és a tápanyagot, a kutya hűségesebb társunk lesz ha az etetése, itatása mellett sokat foglalkozunk, játszunk vele.

Az ember szeretetből születik, és azért él, hogy szeressen és szeressék. Pszichológusok kimutatták, hogy a szeretet nélküliség megbetegít. Minél több szeretetet adunk egymásnak, annál több áramlik vissza ránk. Érzéseinket többféle módon kifejezésre juttathatjuk, sok úgynevezett „szeretet nyelv” létezik. Például: elismerő szavak, minőségi, együtt töltött idő, ajándékozás, szívességek, testi érintés.

Az őskortól napjainkig számtalan rituálé, ünnep kínál lehetőséget arra, hogy kizökkenjünk a szürke, monoton hétköznapokból és megálljunk egy picit. A fárasztó munka mellett időt kell szánnunk a családunkra, szerelmünkre, barátainkra, ismerőseinkre. Az ünnepek arra szolgálnak, hogy az emberek a „szeretet-tankjukat” még jobban feltöltsék, ilyen a Valentin-nap is.

Kis hazánkban néhány éve vált divatossá a Valentin-nap ünneplése. Egyesek sápítoztak, mondván miért kell egy újabb idétlen szokást átvenni az angolszászoktól, sokan viszont ujjongva fogadták.

Igazság szerint régről gyökereztethető ez a jeles nap. Egyes források szerint a Valentin-nap egy ókori ünnepkörhöz köthető. A dionüszoszi ünnepek alatt rengeteg bort ittak, orgiákat rendeztek, hódoltak a hedonizmusnak. Egy tálból neveket húztak ki, és azzal a személlyel kellett lefeküdni ott helyben, akit kihúztak. A mai képeslapküldési szokás elképzelhető, hogy az akkori névhúzásból ered.

A szerelmesek napjának névadója Szent Bálint püspök, aki a jegyesek, fiatal házasok védőszentje volt a XIV. században, és keresztény hite miatt halálra ítéltek. Kivégzése előtt, ami február 14-re esett, visszaadta a látását börtönőre vak lányának. A végzetes napon üzenetet küldött a lánynak, amit így írt alá: „A Te Bálintod”.

Hogy mikor kezdődött és kinek köszönhetjük igazán nem számít, a lényeg az, hogy karácsony és húsvét között is van egy alkalom, amikor figyelmünk fokozottan szeretteinkre irányul.
Az ünneplés nem akkor lesz teljes, ha felvásároljuk az üzletek kirakataiból ránk kacsingató virágokat, szív alakú lufikat, plüssfigurákat vagy egyéb csecsebecséket. Egy szép szó, egy meleg tekintet, egy kedves gesztus, vagy egy gyengéd összebújás is elegendő ahhoz, hogy kimutassuk szeretteinknek mennyire fontosak számunkra. Valentin-napon feltöltjük a „szeretet-tankot”, megsimogatjuk egymás lelkét, átadjuk szívünk melegét, és utána könnyedén, újult erővel nézünk az előttünk álló hétköznapok elé. De soha ne feledjük, hogy a siker, a pénz és az anyagi javak sohasem pótolják a szívből jövő igaz szeretetet!

A boldogságot nem lehet ajándékba kapni,
Egyetlen titka: adni mindig csak adni.
Jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet,
És sok-sok önzetlen tiszta szeretetet.
(Johann Wolfgang Von Goethe)

BOLDOG VALENTINT!

- Lizelotte -



2012. február 10., péntek

Hazatérő

2012. február 5.

Ahányszor felszállok a vonatra mindig arra gondolok, hogy miért nem áldozom fel az életem arra, hogy feltaláljak egy szerkezetet, amivel sikerül egyik helyről a másikra teleportálnom magam. Pedig csak 15 perc, amíg eljutok a pályaudvarig, de nekem attól a pillanattól kezdve, hogy kilépek az utcára, elindul a szenvedések sorozat. Előre felidegesítem magam, mert tudom, hogy mi vár. Lépten-nyomon, az utcán, a metrón, a pályaudvaron belerugnak bőröndömbe, rálépnek a lábamra és nekem jönnek, amikor rohannak az InterCity felé, miközben nagy valószínűséggel mindenkinek megvan a helyjegye is.
Mindegy. Ez is egy olyan megoldatlan rejtély marad számomra, mint az, hogy miért szállnak fel az emberek úgy fel egy buszra, hogy arról még nem szállt le senki.
De nem most fogok erről elmélkedni. Amikor elfoglalom a helyem a vagonban, a kikapcsolás órái következnek. Hátradőlök az ülésen és bámulok kiféle az ablakon. Suhan mellettem a sötét táj, csak néha zavarja meg a csöndes estét egy-egy lámpa. Az utasokon is látni, hogy elérkezett a nap vége. Mindenki csendes, olvasnak, rejtvény fejtenek, néhányan beszélgetnek, de úgy, mintha a körülöttük pihenő emberek alvó kisbabák lennének. Diákok, munkások, üzletemberek, apukák, leányok, testvérek. Hazamennek.
Pont, mint én.
Már 6 éve, hogy összecsomagoltam és otthagytam a szülői házat, hogy bebizonyítsam, a lábamra tudok állni, és képes vagyok eltartani magam. Amikor elindultunk a bőröndökkel és kartondobozokkal megpakolt autóval, arra vártam, hogy rámzúdúljon az emlékek lavinája, összerobbantsa a szívemet és gyászoló könnycseppeket csaljon a szemem sarkába.
De nem történt semmi.
Arra gondoltam, hogy ez is csak egy bizonyíték arra, hogy már semmit nem jelent számomra ez a szürke, volt ipari nagyváros.
Egészen addig ezt gondoltam, amíg először haza nem utaztam.
Az utazás ringató és kellemes perceit egy hang zavarja meg. „...Hamarosan Miskolc-Tiszai pályaudvarra érkezünk...” Az utasok mocorognak, nyújtózkodnak, összezárják a könyveket, éledni kezdenek. Már hangosabban beszélnek, izgalom éled a levegőben. Én is idegesen dobolok az ujjaimmal, gyors ritmusban a topogok a talpammal és várok. Már csak pár perc.
Gazdag ember vagyok. Sokat dolgozom, de néha nekem is meggyűlik a bajom a közüzemi számlákkal. Nem tudom mindig megvenni azt, amit szeretnék. Szerényen élek, de boldogság vesz körül. Mégis megvan az okom rá, hogy azt gondoljam, az én vagyonom vetekszik a világ anyagias kincseivel. Mert van egy hely a nagyvilágban. Egy szegény, koszos város, amelynek egyik lakótelepi lakásában mindig van számomra egy szoba. Mindig van számomra meleg étel, és szeretet. Tudom, hogy bármi történik az életben, van egy menedékhely, ahol elbújhatok, nem zavarnak kíváncsi szemek, nem támadnak okoskodó megjegyzések, nem vágódnak nekem fűrkésző kérdések.
Miskolc – Tiszai pályaudvar.
Hazatértem.
Nem érdekel ki lép a lábamra, az sem, hogy ki bukik fel a bőröndömben. Nem zavar az aluljáró bűze, a szétszórt sörös üvegek, a szemét, a kosz. Csak egy dolog lebeg a szemem előtt. Az, hogy amikor a főbejárathoz érek az édesapám már ott vár rám. Soha nem szalasztja el az alkalmat, hogy kijöjjön elém az állomásra. Köszöntjük egymást, és az autóba beszállva rögtön elhangzik a jól megszokott kérdés: „Mi újság?”, ami után elindul a hazáig tartó történet folyam, amire néha már nem is figyelek, csak bámulom a város fényeit, és arra gondolok, hogy milyen jó, hogy vannak olyan dolgok, amik nem változnak.
Az otthonom mindig vár.

- CsijjagZsuzska -

Ahányszor felszállok a vonatra mindig arra gondolok, hogy miért nem áldozom fel az életem arra, hogy feltaláljak egy szerkezetet, amivel sikerül egyik helyről a másikra teleportálnom magam. Pedig csak 15 perc, amíg eljutok a pályaudvarig, de nekem attól a pillanattól kezdve, hogy kilépek az utcára, elindul a szenvedések sorozat. Előre felidegesítem magam, mert tudom, hogy mi vár. Lépten-nyomon, az utcán, a metrón, a pályaudvaron belerugnak bőröndömbe, rálépnek a lábamra és nekem jönnek, amikor rohannak az InterCity felé, miközben nagy valószínűséggel mindenkinek megvan a helyjegye is.
Mindegy. Ez is egy olyan megoldatlan rejtély marad számomra, mint az, hogy miért szállnak fel az emberek úgy fel egy buszra, hogy arról még nem szállt le senki.
De nem most fogok erről elmélkedni. Amikor elfoglalom a helyem a vagonban, a kikapcsolás órái következnek. Hátradőlök az ülésen és bámulok kiféle az ablakon. Suhan mellettem a sötét táj, csak néha zavarja meg a csöndes estét egy-egy lámpa. Az utasokon is látni, hogy elérkezett a nap vége. Mindenki csendes, olvasnak, rejtvény fejtenek, néhányan beszélgetnek, de úgy, mintha a körülöttük pihenő emberek alvó kisbabák lennének. Diákok, munkások, üzletemberek, apukák, leányok, testvérek. Hazamennek.
Pont, mint én.
Már 6 éve, hogy összecsomagoltam és otthagytam a szülői házat, hogy bebizonyítsam, a lábamra tudok állni, és képes vagyok eltartani magam. Amikor elindultunk a bőröndökkel és kartondobozokkal megpakolt autóval, arra vártam, hogy rámzúdúljon az emlékek lavinája, összerobbantsa a szívemet és gyászoló könnycseppeket csaljon a szemem sarkába.
De nem történt semmi.
Arra gondoltam, hogy ez is csak egy bizonyíték arra, hogy már semmit nem jelent számomra ez a szürke, volt ipari nagyváros.
Egészen addig ezt gondoltam, amíg először haza nem utaztam.
Az utazás ringató és kellemes perceit egy hang zavarja meg. „...Hamarosan Miskolc-Tiszai pályaudvarra érkezünk...” Az utasok mocorognak, nyújtózkodnak, összezárják a könyveket, éledni kezdenek. Már hangosabban beszélnek, izgalom éled a levegőben. Én is idegesen dobolok az ujjaimmal, gyors ritmusban a topogok a talpammal és várok. Már csak pár perc.
Gazdag ember vagyok. Sokat dolgozom, de néha nekem is meggyűlik a bajom a közüzemi számlákkal. Nem tudom mindig megvenni azt, amit szeretnék. Szerényen élek, de boldogság vesz körül. Mégis megvan az okom rá, hogy azt gondoljam, az én vagyonom vetekszik a világ anyagias kincseivel. Mert van egy hely a nagyvilágban. Egy szegény, koszos város, amelynek egyik lakótelepi lakásában mindig van számomra egy szoba. Mindig van számomra meleg étel, és szeretet. Tudom, hogy bármi történik az életben, van egy menedékhely, ahol elbújhatok, nem zavarnak kíváncsi szemek, nem támadnak okoskodó megjegyzések, nem vágódnak nekem fűrkésző kérdések.
Miskolc – Tiszai pályaudvar.
Hazatértem.
Nem érdekel ki lép a lábamra, az sem, hogy ki bukik fel a bőröndömben. Nem zavar az aluljáró bűze, a szétszórt sörös üvegek, a szemét, a kosz. Csak egy dolog lebeg a szemem előtt. Az, hogy amikor a főbejárathoz érek az édesapám már ott vár rám. Soha nem szalasztja el az alkalmat, hogy kijöjjön elém az állomásra. Köszöntjük egymást, és az autóba beszállva rögtön elhangzik a jól megszokott kérdés: „Mi újság?”, ami után elindul a hazáig tartó történet folyam, amire néha már nem is figyelek, csak bámulom a város fényeit, és arra gondolok, hogy milyen jó, hogy vannak olyan dolgok, amik nem változnak.
Az otthonom mindig vár.

- CsijjagZsuzska -

2012. január 31., kedd

A reklám

2012. január 29.

Ilyenkor télen többet tartózkodunk a jó meleg szobába és persze a tévé csak megy. Nálunk a mesecsatorna a favorit, de itt is töméntelen mennyiségben özönlik a reklám.

Persze tudom, hogy információ és termékismeret, meg bevésődés, de én egyszerűen hányingert kapok a milliószor elismételt idiótábbnál idiótább reklámoktól. Történetesen a „fekete herceg fehér lovon” s annak folytatása a „fekete konyhatündér motoron” a leggyűlöltebb reklámom, de még sorolhatnám. Szerintem mindenkinek van saját toplistája, én most nem sorolom tovább, csak megjegyzem, nálam a csúcs egyelőre az OTP-Dumaszínház koprodukció. Először is azért, mert magyar, másodszor, mert kultúra, harmadszor, szórakoztató, velős, rövid és lényegre törő. Szinte határtalan a lehetőség benne, kizárt, hogy megunjuk, mint egy reklámarcot egyébként. (Köszönjük Emese) Pont azért, mert nem az arc a lényeg. Ilynekor elképzelem néha, ahogy mondjuk Hofi Géza rémálmaiban kaszkóért könyörög és felriadva elkezdi énekelni a Próbálj meg lazítani c. számát, mert van kötvénye. Persze ez már a múlt, kedvenc humoristám távozott, de attól még vannak örök érvényű és időtálló alkotások. Például az, amiről most szót fogok ejteni.
A reklám nem magyar, Facebookon találtam rá, de annyira megragadó és szerintem a röpködő autók és gyomorba vágó sztereotípiák után már kellenek a nézőnek az "emberi" reklámok. Hogy ne csak a hollywoodi mozikban, a könyvekben, na meg a vidámparkban találkozzunk igazi élménnyel. Mert ugye ezt igényli mindenki, ösztönösen, vagy tudatosan, mindegy.
A reklám a lottózást hivatott népszerűsíteni. Szöveg nincs benne, legalább is nem jelentős, épp ezért vált, válik számomra kedvessé. Tökéletesen érthető.
A rövid története pedig az, hogy a végtelen óceánon vitorlázó férfi a kutyájával épp a lottószámokat nézegeti. Telitalálat, örömünnep, ki ne vinnyogna, ha az ötösön megnyerné a főnyereményt? Hát én biztosan, bár én nem lottózom. Így a legnagyobb kihívás nyerni! A következő képen vihar támad. Nagy, orkán erejű és a szelvény a vízbe repül. A kutya pedig, utána ugrik. A férfi pedig tanácstalanul mered a sötétségbe. Ismét vált a kép. A kutya megszerzi a szelvényt és nekivág. Földrészeken, hegyeken, tengereken át (felszökik egy nagy hajóra) utcákon és parkokon kersztül, hóban, fagyban, szélben, vadállatokkal, idegen falkákkal futva versenyt megy haza, kitartótan a gazdihoz, mert neki fontos volt az a papírszelet. Aztán haza ér. Egy nagyvárosi park, egy csavargó, aki először enni ad neki, nem nagy dolog, csak egy falat kenyér, de a kutya elfogadja, majd a gazdija házához siet. Szájában a szelvénnyel benéz az ablakon és mit lát? A férfit, egy macskát simogatva ölében bámulja a tévét nagy vidáman. A kutya forgatja a fejét kicsit, mintha gondolkodna, aztán futásnak ered. Vissza a csavargóhoz és leteszi elé a szelvényt. Új gazdát választott, aki megjutalmaztatott a falat kenyérért. Egy lottónyereménnyel. Minden jó, ha a vége jó, na itt már mind a két szereplő ugrál örömében, de a kutya biztosan.
Azt hiszem, ez élményt nyújtó reklám. Az emberi jóságra helyezi a hangsúlyt, a lehetőségre, a szerencsére és a jutalomra. Itt is számtalan sztereotípia szerepel, de akkor is szívhez szóló, sőt sokkal inkább elérte a célját, mint egy direkt kisarkított „herceges” filmecske. Helyes irányt mutat, mert szükség van rá. Hisz azt kellene mutatni a tévékben, mert nagy a felelőssége egy ilyen médiumnak. Nem csak pénzt keresni, hanem értéket adni és akkor talán mindenki élvezné. Talán én is leülnék elé.



- Ailet -


2012. január 23., hétfő

Bagolyfa

 

2012. január 22. 

Mikor Matildot megismerte, már befutott szobrászként tartották számon. Sok kiállítás és tárlat kínálta alkotásait megtekintésre, és igen sokat meg is vásároltak. Rendeléseket is úgy kapott, hogy szinte a lábát se tette ki a műteremajtón. Igazán szerencsésnek érezte magát. Talán a magány volt az egyetlen, amitől szívesen búcsút vett volna. De nem volt kiért búcsúznia.

Matild úgy jött, mint egy üstökös. Tökéletes formáival először a szobrászt fogta meg, göndör kacajával és arcán azzal az édes kis gödröcskével aztán a férfit is. A mindent elsöprő érzéki vágy hatalmába kerítette, és úgy fogva tartotta, ahogyan eddig el se tudta képzelni. Elég volt csak gondolnia Matildra, és lúdbőrzött gerincén a bizsergő vágy, és szinte bőrének illatától tágultak orrlyukai. Különféle formákban látta maga előtt, mint Vénusz, majd, mint közönséges kokott. Amíg csak csodálta, különféle helyzetekben idézte maga elé. Karját kitárva, ágaskodó kis rózsaszín mellbimbóival, majd összekuporodva, mosolytalan arccal. Látta a lányt magát teljesen kitárva, combjai közt az éden leplezetlenül, arcán a kéj mámorával. Rengeteg kompozícióval csigázta saját vágyait.
Azt hitte majd küzdeni kell. Udvarolgatni, kedvébe járni ajándékokkal, estékkel. De könnyen kapta meg. Szinte, mint egy meglepetést, amit megérdemel.
- Szép vagyok Mester? – Kacérkodott a lány műtermében, és lassan szórta szét levett holmiját. S ő lobbanó tűzzel a szemében égette rá.
- Nagyon.
Dédelgette, és naponta kényeztette hol csókjaival, hol kis figurákkal, amiket róla mintázgatott.
- Hozzám jössz? - emelte fel állát ujjaival, ahogy kérdezte, s minden ízében csikorgott a vágy, az igen válasz után.
- Miért ne? – Nevetett arcába a lány.
Büszkeségtől dagadó öntudat ébredt benne gyönyörű szép felesége miatt. Szerette. Pedig házasságuk volt a záróakkord kapcsolatukon. Bármilyen mély rajongással nézett Matildra, a lány nem volt boldog. Pezsgett a vére, menni, szórakozni vágyott, untatta már a szobrász szerelme, és elfoglaltságai. Másra számított. Igaz, ő is. De az élet, minden képzeletét felülmúlta. Amíg külföldi tárlatának megnyitóján beszélt, Matild otthon jól érezte magát. Túl jól valakivel, aki hozzávaló volt. Szinte másnap kiderült, s a kedve, a vágya elillant attól, hogy megérintse őt. De valami, valami hatalmas semmi ölelte át cserébe, s ez a csere túl távoli érzés ahhoz az erotikus és féktelen vágyhoz, aminek a helyére került. S hiába halt el a kívánság, valami féltő és óvatos szeretet még a helyén maradt.
A válást hamar kimondták, mégis hatodik hónapban járt már Matild valakitől, akit ő nem ismert.Mégis ő az apa férji jogon. Ez sok volt neki. Megint perekkel lezárni valamit, ami el se kezdődött, ez túl sok volt neki. Hátat fordított a hírnévnek, a nőnek és a városnak, ami úgy rászedte. Ami nevetségessé tehette őt, saját maga előtt. Többet ilyet soha, soha nem akart megélni.
Új életét egy erdő mellett kezdte. Sokat autózott, mire kiválasztotta a helyet. S eztán még a vásárlás, bejegyzés, építkezés nyűge…Rohant, intézett, intézkedett.
Napelemes háza műteremmel, egy erdő mellett. Ez igen! Erre vágyott valahol a lelke mélyén mindig. Nem gondolt Matildra, csak néha este, mikor munka nélkül maradt.
Az élete lassan teljesen átalakult. Először minden tárgyat kifaragott magának, amire csak szüksége lehetett. Majd háza körül téblábolt, jó helyet keresve a munkának, ami a leglehetetlenebb időpontokban jutott eszébe. Ha éjjel, hát éjjel. Autója fénykürtjében sejtelmes árnyékokat adott az éji fény, és a Hold vigyorogva leste minden mozdulatát. Már csak magának dolgozott. A saját örömére, saját kedvére. Nem érdekelte más. Illetve igen. A hatalmas nagy égerfa a háza mellett. De nem csupán úgy, önmagáért szerette. A fa délceg volt, bár nem fiatal, irdatlan lombkoronája az égig emelkedett. S az ágak között a szobrász egy baglyot figyelt. A habos levelek bokrétája között, képes volt éjjel zseblámpafényben kukucskálni a madár vadászat előtti fürkész pillantásait. Egészen lenyűgözte. Együtt ujjongott, ha sikerült valami rágcsálót ropogtatnia, vagy ki tudja mit himbált csőrében a repülés szele?! A bagoly szinte várta a szobrászt esténként. Külön tiszteletköröket rótt vadászat előtt, jelezve: tudja, hogy bentről, az ágak sűrűjéből őt lesi türelmes igyekezettel. S ő nézte, bámulta a szálló madár minden mozdulatát. Agyába véste a kitárt szárnyakat, a csapkodó tollak susogását, s repeső örömmel vágyta az indulás előtti bólogatásokat. Ezt. Ezt szerette volna kifaragni, vagy beleönteni valami formába. Ezt a toporgó bólogatást. A mozdulatot, amiből indul egy egész mozdulatsor, amiből repülés, szárnyalás támad ott fent az égen, és itt lent az ő lelkében is.
A bagoly szép lassan hozzászokott. Már nem kellett az ágak között bujkálnia, ha látni akarta. Már nem kellett csendben lennie sem, dolgozhatott kedvére bárhol, a madár odaszállt, ahol ő izzadtra véste, karmolta a követ, vagy a fát. Kis idő múlva barátok lettek. A ház körül elfogytak az egerek, és egyéb rágcsálók, aminek nagyon örült. De minden vágyát felülmúlta a madár, amikor csőrében egy pocokkal, kerti asztalára reppent.
- Na, mi van? Együtt ebédelünk ma?- örvendezett. És ettek, ki- ki a magának terített asztalon.
A faluból is felmerészkedtek már emberek, s a kapuból figyelve a szobrászt meg-megálltak, majd bámész tekintettel ódalogva tovább, lassan megbarátkoztak vele. Ráérősebben, mint a bagoly, bár kevesebb haszonnal kecsegtetve. A nyári melegben jó volt az erdőszéli kis ház fái alatt váltani pár szót úgy, hogy a másik életéről semmit se sejtsenek.
- Jó estét! - toppant udvarára Mári néne, kerek kosarából frissen sütött gömbölyű kenyerével.
- Nézze, no! Magának süttem’ ezt itt! - s kockás keszkenőbe burkolt cipócskáját tette egy kőlapra, amiből a szobrász fejet tervezett faragni. Borostás arcán végigsuhant a hálás derű.
- Rég’ ettem saját sütésű kenyeret. Mibe kerül?
- Ej, hát nem azé´ gyüttem, hogy vásárt csinájjunk. Tán ad egy kőkanalat érte - kötötte kendőjét újra a néne - vagy ha fábul van se lenne baj.
S így került az erdőszélre gyümölcs, majd burgonya, néha sütemény, télen meg kis toros, az ölések után.
Kedves kis kőgalambokat, s fejfát formált cserébe, s a falu temetője hamarosan gúnyát váltva pompázott a sárga templom mellett.
Alkalmanként kijárt már oda, a kis templom kertjébe, kicserélt néhány elkopott díszt, cirádásan formált kőedényekre. Egy-két misére is elballagott vasárnap délelőtt, üdvözölve az ünneplős falusiakat.
Az első Karácsonyon Máriát formált, gyönyörűt. Tiszta homlokáról hátrafésült hajával, apró gödröcskékkel az arcán és nagy, csodálkozó tekintettel nézve véste rá a lelkét. S kezét úgy formálta, hogy mécsesét tartva márványarcán sziporkázzanak az apró fények, s a könny, ami az arcáról pereg.
Nagyra tartották az emberek érte.
Madarát még mindig szívében becézte, s a fát, ahol élt, nagyon szerette. S igen, még mindig figyelgette őt.
Az egyik éjjel, már a télből kicammogó felhők csaptak össze a tavasz szeleivel. Nem várt hatalmas vihar lepte meg az erdőt, s a szobrász, sose hallott hangokból építette össze a fák sikoltásait. Zúgott a viharos szél, csapódtak egymáshoz a frissen nőtt, csodálkozó falevelek, reccsentek az ágak, állatok futásának csörtetése és irdatlan égzengés borzolta idegeit.
- Jaj, a madár! - pánikolt a rémület szívében, s azonnal kirohant az éji csatába, hogy megkeresse.
- Uhiiiiiiiiii! Merre vagy?
Próbálta túlkiabálni a természetet.
- Uhi! - ordította. S mintha barátja meg érte aggódna, tompán csapódó szárnyak lassultak a válla felé.
- Gyere, beviszlek - örvendezett ragyogó szemmel, s alig csukódott utánuk háza ajtaja, villám csapott a délceg fába, amin madara lakott.
Megrettentek. Mindketten dermedt riadtsággal nézték az ablakon át, ahogy hatalmas robajjal kettészelte fájukat a ménkőcsapás. Nem a házra esett, bár eshetett volna arra is, ezt mindketten, az ember és a madár is pontosan érezte.
- Uhu! - Kiáltott fel, ahogy zuhantak az ágak, maguk alá gyűrve, temetve az asztalt, s a szerszámokat, gépeket, amik kint időzve várták a szobrászt és az ikhletet. - Uhu- zengte újra a madár.
- Nyugalom. Semmi baj, semmi baj, semmi baj nem lesz - ismételgette az ember a bagolynak, és önmagának is. Szomorú éjjelük öröme mégis túlnőtt a veszteségen, hiszen ők itt vannak egymásnak épen, s a ház is egészben maradt.
Másnap jöttek a faluból sokan, félve a bajt, ami esetleg őt érte.
- Jaj, csak a fa? - Könnyebbültek meg nyomban, s számtalan kéz vonta a nehéz gallyat, húzta a fűrészt, s mi egyebet. Estére végeztek a faóriással, amit leterített Isten nyilának feneketlen dühe.
A fészerben és a csűrben is hasábokban állt a fa, gömbölyű hasukat süttetve a bevándorló tavaszi alkony sugaraival. A fatorzó azonban másfél méterre magasodott a talajból, mint valami kövér felkiáltójel a szobrász lelkében.
- Most jól vagy, Isten? - Nézett az égre, majd bekapcsolva kocsiján reflektorait, és minden fényforrást, amit csak talált, munkához látott.
Patakokban folyt hátán a víz, ahogy vésett, kalapált, ütött, faragott, nézett. Néha odébb, s majd odébb állt az autóval, hogy jobban lásson, majd folytatta a munkát percre se lankadó erővel. A fa nedves volt, folyt még a könnye, de nem bánta már. Véste. Hol rönkre állt, hol sárban hemperegve mérte, nézte, faragta az élő anyagot, új lelket öntve vajúdta ki magából azt a képet, amit annyiszor elképzelt.
Már virradni kezdett, de még nem végzett. Fakopáncsok dobták vissza ritmusos zenével ütéseit. Reccsenő ágak ropogása, és madársereg csivitelő násza keltette a Napot ébredésre. Még nem végzett. De reggel, ahogy végre hátralépett csatakos hajjal, mocskosan, remegő térddel, verítékben fürödve, madarával a lába mellett, akkor látta mit is alkotott az éjjel.
Ott állt, valóságosan földbegyökerezett lábakkal az indulásra készülő óriási fabagoly, ahogy fejét a le- és felemelgetések félútján lefotózta a szíve, és éppen nyíló szárnyaival védő hatalmat kínálnak házának, mint valami Turul. A bagoly, mint kerecsensólyom, ami mindenütt a bajt megelőzni hivatott szentséges oltalom.
S most, először most érezte elégedettnek és boldognak magát Matild óta, akit így fújt el örökre az éjszakai vihar szele...
 - Zs. Kata -

2012. január 16., hétfő

Odettke és a vezércikk

2012. január 15.

Anyu egész nap ideges volt, és nem, nem azért. Amikor azokat a kis fehér izéket beviszi a fürdőszobába, akkor minden rendben van. Tudjátok, olyan, mint a fülpiszkáló, csak vastagabb. Ilyenkor mindig sóhajtozik, és én nem értem. Ha annyira fáj neki, minek viszi magával?
Azzal kezdődött, hogy reggel majdnem felgyújtotta a lakást, de csak a szőnyegből égett el egy darab, és nem is látszik, ha odahúzzuk a szekrényt. Kicsit fura a szoba közepén.

Aztán anyu bekapcsolva felejtette a vasalót, és azt mondta nekem, Odettke, retardált vagy. Apu szerint a család keresztje vagyok, a szomszéd Pisti egyszerűen lehülyéz, és a tanítónéni is mondott valamit a múltkor ógörögül. Röviden, színes egyéniség lehetek.

Egész délelőtt ez ment, és amikor anyu véletlenül rálépett a kutya lábára, azt mondta, Odettke, én láttam, hogy ez szándékos volt, és szégyelld magad.

Miután visszajöttünk az állatorvostól, és anyu megette a kutya elől a jutifalatot, leült a laptop elé, és ránk ordított, hogy most már igazán szedjük össze magunkat, és fogjuk be, mert neki vezércikket kell írnia.

Megkérdeztem, mi a vezért írja, és amikor kiderült, hogy csak a dicsőségért, akkor nagyon megsajnáltam anyut. A dicsőség egy sárga hullahopp karika a fejünk körül, és mindig fogni kell félkézzel, különben leesik. Mindig csodálkoztam azon, hogy egy ilyen törékeny dologért az emberek mennyit kepesztenek.

Anyu persze megint letolt, mert szerinte nagyon csúnyán beszélek, miattam nem tud igazán szépet írni. Szép az, amiben csupa szép dolog van, például holdfény, liliom, pillangó és a mások gyerekei. Hát, nem tudom. Nekem a szomszéd Pistike egyáltalán nem tetszik, és csak azért szoktam megverni, hogy azt higgye, szerelmes vagyok bele. Ugyanis testi kontaktus nélkül nincs szerelem.

Javasoltam anyunak, hogy a testi kontaktusról írjon, mert ebben a témában tudok neki segíteni. Persze elküldött a fenébe, de ott már sokszor voltam, és nem adtam fel, mert még nagyon sok javaslatom volt. Írjál akkor a kognitív disszonanciáról!

- Nem írok - mondta anyu.
- De miért nem?
- Mert nem tudom, mi az.

Nem értem, ez nem lehet kizáró ok. Például egyetlen tankönyvünk se lenne, ha mindenki csak arról írna, amihez ért.

- Akkor írjál a Válság Világról, ez nagyon jó lehet, már sokan benézték.

Anyu megitta a hetedik kávéját, és teljesen kétségbeesett. Odettke, ha csak öt percre standby üzemmódba helyeznéd magad, már régen készen lennék. – Szerintem már reggel teljesen kész volt, és a leadott műsor felért egy vezércikkel. Ekkor még jobban felháborodott, és megkérdezte, hogy szerintem milyen a jó vezércikk.

Hát, azt mindenki tudja, hogy milyen egy ország szeretett vezére. Már most, ha végre csak egyetlen kis cikk marad belőle, el se tudjátok képzelni, milyen jó lenne nekünk.

- Müszélia -

2012. január 9., hétfő

Dobogó tároló

2012. január 8.

Nem karddal átdöfött, nem is vérző, csak érző - leginkább az itatóshoz hasonló -, nem egészen szimmetrikus, folyton dolgozó, felesleges okoskodásokat mellőző, végső szusszanásig robot ő.

Kinek ilyen, kinek olyan van. Cikázó villámú, vagy csendesen mosolygó, gondosan dolgát végző, álmodban is létedet védő szorgos műoszcilláló, könnycseppgenerátor. Gyertyák fényében is szárnyal, minden hálók motorja, a le- és felek csendes főnöke.
Dub-durub, dub-durub, dub-durub - dalolja és hirdeti azt is, ami őt irányítja, de a parancsközpont érzéketlenségét, durva objektivitását, soha nem hajlandó átvenni.
Ezért itatós, mert ha valaki búja a világra dől, és annak súlya agyát repeszti szét - dub-durub, dub-durub -, ő megértőn felszív minden lehunyt szemből alápatakzó könnyet és lobogó, pajtás-bajtárs, bilincsbe szorult, későn kesergők fájdalmát. Nem baj, ha ezért fájdalommal fizet.
Dub-durub, dub-durub, áthálózza és összefogja az anyagtalan, érzelmi fogalmak hemzsegő árját, és önmaga tönkretétele ellen sem tesz. Sebtében szívja itatósként, magába szorulón a másik baját, és az avarból a kemény tekintetű őnélküliség feláradásának lehetőségét sem hárítja el.
A szív a szívtelenséget is felszívja, és egy nem pitvar-nem kamrában örökre raktározza az álmukban repülő kiskutyák horgolt csipkéjét is.
Bús játékmacik rózsák tövisével szurkált, boldog csillogású, szökkenő szertelenségét szívja magába.
Saját fájását fájlalva, fércelt és stoppolt, hegtelen lelki sebek, számtalan tüskével körbeszúrva tűnnek örökre a nagy tárolóba. Akkor is, ha a végén minden felszívott maga és magátlanság - rétesként feltekert, összeszoruló - fojtásának egyre erősödő kínjával, munkája és itatott terhe, mosolyból és keserűségből megálljt kiált.
És a perpetuum mobile huszárcsizma tiprása alatt szorul ki önmagából. Mikor az utolsó pislákoló mécses is kihuny, élethossz alatti tárolmányát örökre megőrzi hűen.

- Boér Péter Pál -

2012. január 3., kedd

Hurrá Szilveszter!

2012. január 1.

A kandallóban vidáman pattog a tűz, a konyhából bejgli illat árad, odakint fehéren, vacogva hajladoznak a fa ágai, ropog a járókelők talpa alatt a friss hó. A karácsonyfadíszek mosolygósan néznek le rám, béke van és nyugalom. Puha plédbe burkolózva ülök a hintaszékben, kezemben egy könyv, de nem tudok olvasni mert a gondolataim folyton elkalandoznak.

Ismét eltelt egy esztendő. Elrepült, elillant. Mintha januárban egy Tündér megsuhintott volna egy varázspálcát, hipp-hopp, szinte azon nyomban december lett!

Az egyik barátnőm nem szereti a szilvesztert, mert szerinte az év utolsó napján kötelező jól érezni magunkat. És mi van akkor, ha nem vagyunk ráhangolódva a vidámságra? Minden ünnep szól valamiről: karácsonykor szeretnünk kell egymást, szilveszterkor bulizni, dáridózni kell. Akár előírják, akár nem, én örülök annak, hogy ezeknek az alkalmaknak megvannak a sajátosságai, a megszokott rituáléi. És mivel szilveszterkor a fergeteges jókedv, a mulatozás a lényeg, most, hogy itt toporog a kertek alatt eszembe jutott az egyik legkedvesebb szilveszterem.


Két éve, pontosan december 31-én egy óévbúcsúztató partin ismertem meg azt a férfit, aki azóta is a párom. Este hatkor a barátnőm, a fiúja és én nekiláttunk vacsorát készíteni. Hogy fürgébben járjon a kezünk a konyhapulton, kibontottunk egy üveg pezsgőt. Térültünk-fordultunk hörpintettünk, kevertünk-kavartunk kortyoltunk. Tízkor jött egy haver, naná, hogy piát hozott. Koc-koc-koccintottunk… Egy óra múlva a srác elvitt minket egy buliba. Mindössze három embert ismertem, a többieknek bemutattak. Hú, az a sok arc és név! Na mindegy, gondoltam, az a szerencse, hogy szinte mindenki matt részeg, így két nap múlva már nem kell majd egymásnak köszönni az utcán, hiszen a pityókás állapot felmentésre jogosít. A konyhában egy hatalmas tepsiből egy sült malac széttrancsírozott darabkái kacsingattak rám. Egy ősz, ámde veszettül sármos fickó mosolygós arca fénylett a hangulatvilágításban. A malacka mellett állt, és úgy ette evőeszköz nélkül két pofára a zsíros-cafatos husit, mint aki attól fél, hogy elveszik tőle. Az étkezőasztal körül, amely roskadozott a rengeteg kajától és piától, műnők hada ült. Hirtelen azt hittem, hogy egy Playboy nyuszis buliba csöppentem. Az egyik csajszi felállt, követtem a tekintetemmel. Körülbelül 180 cm magas, maximum 50 kg, fokhagymafenekű, hosszú lábú Barbi-baba volt. A szilikonos mellei talán a fenekénél is nagyobbak voltak, természetesen cicikidobós felsőt viselt. Ajkai duzzadtak, orcája egy viaszbabára emlékeztetett. Hajtincsei gondosan belőve, topánja tűsarkú, vörös műkörmei szintén tűhegyesek. Én, a mezei nyúl, úgy éreztem erre innom kell. Megcéloztam az asztalt és megkínáltattam magam egy perzselő tekintetű hímmel, aki vonzónak találta az egyszerűbb, ámde puritánságában nagyszerűbb mezei mivoltomat. A műnők vihogtak, valószínűleg az újévi portfóliót frissítették pózolós, csücsörítős fotókkal. A látványtól hányingerem lett, ezért felkértem az új havert egy táncra. Szédületes kettőt jobbra-kettőt balra - vajon mit kevert az italomba? - aztán csók-csók-csók... Olyan vadító illatfelhő lengte körül, hogy nem bírtam megállni, bele kellett harapnom a szájába, nyakába, fülébe.... kezeink ide-oda jártak, vándorútra keltek. Már csaknem bevonszolta vonagló testemet - amelyben nem mű, hanem igazi vér keringett, - egy üres hálószobába, amikor vad kurjongatásokkal hozták tudomásunkra a többiek, hogy közeledik az éjfél, ideje elővenni és megtölteni a pezsgős poharakat koccintásra. A himnusz hallatán még a legrészegebbek is próbáltak vigyázzba állni és magasztosan énekelni. Kissé elcsukló hangon dalra fakadtam, közben meghatódva gyors számadást készítettem az óévről. Üdvrivalgás, tűzijáték ropogása, kutyák éles ugatása kíséretében kívántunk egymásnak boldog újesztendőt, majd önfeledten roptuk a táncot hajnalig. Újdonsült barátom négy órakor hazavitt. Ő volt a józan sofőr, én a kissé kapatos cafka. Telefonszámot cseréltünk, kértem, ismerjen meg alkoholmentes állapotomban is. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk…

Amint a kandallóban táncot lejtő lángnyelveket fürkészem, az újévi fogadalmakra gondolok. A legtöbb ember változni szeretne, és amikor éjfélt üt az óra úgy érzik, hogy attól a perctől kezdve egy csapásra minden másképp lesz. Tiszta lappal akarják az újesztendőt indítani, hisznek benne, hogy képesek lesznek a változásra, megszabadulnak a rossz szokásaiktól, életük pozitív irányt vesz. Az év első napjait még könnyed lebegésben töltik, biztosak abban, hogy felülmúlják addigi önmagunkat, erősek lesznek, csupa szép és jó történik majd velük. Aztán eljön az első hétköznap. És a második. És a sokadik. Egyik reggel felébrednek, és szomorúan megállapítják, hogy minden a régi kerékvágásban megy tovább. Aki nagy elánnal sportolni kezdett, márciusban már mindenféle kifogást keres, és egyre gyakrabban elkerüli a konditermet. Aki le akart szokni a dohányzásról, egyszer csak azon kapja magát, hogy a napi egy-két szál cigi újra tizennégyre-tizenötre duzzad. Aki több időt akart családjával tölteni arra eszmél, hogy idegesíti a gyerek, az agyára megy a férje/ felesége, és ismét egyre hosszabb ideig csücsül a munkahelyén, vagy a kávézóban a haverokkal.

Miközben hallgatom a csendet, beszívom a karácsonyfa illatát és az ünnep utózöngéjeként emelkedett hangulat lesz úrrá rajtam, megállapítom, hogy az életem úgy jó, ahogy van. Az idén is felszabadultan fogok mulatni pont úgy, ahogy kell, és nem teszek újévi fogadalmat, mert az csak arra jó, hogy legyen mit megszegni. Nem leszek tökéletes, maradok szeleburdi, de szeretni való vidám, ízig-vérig nő.
Nem teszek mást, csak élek és élvezem az élet minden másodpercét, hiszen tudjuk, a Tündér suhint… Ti is tegyétek ezt!

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!

- Lizelotte -