2012. május 20.
Nem tudom mások hogy vannak vele, de amikor külföldre
megyek pihenni, és átlépem az országhatárt, különös érzés kerít
hatalmába. Ahogyan a ruháimat pakolom a bőröndbe, úgy teszem a
gondjaimat is egy képzeletbeli fiókba, és nem veszem elő addig, amíg
haza nem érek. Ekkor érzem azt, hogy valóban szabadságon vagyok. A fejem
kitisztul, kiirtom belőle az összes gyomot, helyet adva az új, friss
élményeknek. Sohasem bosszankodom, mindent lazán, gondtalanul kezelek,
annak ellenére, hogy sokszor nem mindennapi helyzetekbe keveredem.
Egy kellemes tavaszi napon hajnali négykor útra keltünk a kedvesemmel,
„irány Horvátország!” jelszóval. Ő már többször járt azon a vidéken,
kisujjában van az útvonal, én zsenge fiatalasszony koromban üdültem
arrafelé, ezért is vártam ujjongva az utazást.
Röpke nyolc órát autókáztunk, mire a csodás Opatijába, a horvát Monte Carloba értünk.
Mint anno a honfoglaló magyarok, körülnéztünk, megállapítottuk, hogy a
klíma kellemes, az emberek barátságosak, a tenger tiszta, vagyis első
benyomás alapján minden adott ahhoz, hogy egy emlékezetes hetet ott
töltsünk, nem teketóriáztunk, egy tetszetős apartmanban lehorgonyoztunk.
Másnap reggel borongós, esős napra ébredtük, ami kizárta a lubickolás és
búvárkodás lehetőségét, ezért ráböktünk a térképre, kiválasztva egy
viszonylag közel fekvő nevezetes várost, Triesztet. Ekkor még nem
sejtettük, hogy este nagy mennyiségű alkohol tartalmú ital után fogunk
epekedni, hogy orvosoljuk az idegtépő nap végén a különös, rendkívüli
élmények által átélt traumát.
A szélvédőre helyeztük a GPS-t, amit könnyelműen bizalmunkba fogadtunk,
és már-már családtagnak, harmadik útitársnak tekintve Marcsinak
kereszteltük. Marcsi sohasem beszélt vissza, nem nyafogott, mégis néha
egykedvűen, de idegesítően hajtotta a magáét. Ezen a napon számtalanszor
közölte velünk például azt, hogy: -„Újratervezem az útvonalat…” - ami
kimondottan bosszantóan hatott ránk, és a viszonyunk Marcsival ennek
hatására igencsak megromlott. Olyannyira, hogy többször tituláltuk
sarkon álló, kellemetlen szagú, repedt sarkú útszéli szexmunkásnak, és
kis híján egy kukában landolva fejezte be rövidke életét.
Trieszt gyönyörű, pörgős város, a szívem átvette a lüktetését.
Körbejártuk a belvárost, megcsodáltuk a nevezetes épületeket, közben
serényen kattogtattuk a fényképezőgép gombját, japán turistákat is
meghazudtoló módon. Délelőtt egy hangulatos kávéház teraszán
megkóstoltuk a fenséges, zamatos olasz kávét, hallgatva közben a
temperamentumos emberek dallamos karattyolását, amit a metakommunikáció
különböző megnyilvánulási formáival fűszerezve nyomatékosítottak.
Kávézás után újra nyakunkba vettük a várost. Nem tudtunk betelni a
színek kavalkádja okozta látvánnyal: a csodaszép kék tengerre nyíló
térrel, az ezüstösen csillogó káprázatos palotákkal, a város szélén
zöldellő hegyekkel.
Fél kettőkor fáradtan, korgó gyomorral cammogtunk be egy tipikus olasz
étterembe, hogy a kávé után megízleljünk végre egy igazi, hamisítatlan
olasz pizzát is.
- We’d like to have lunch (Ebédelni szeretnénk) – mondtam a szép arcú felszolgálónőnek.
A hölgy bizonytalanul kérdezte: - Eat? (Enni?)
Bólintottam, konstatálva közben, hogy nyelvileg könnyű dolgom lesz,
tőmondatokkal is boldogulni fogok. Ekkor a párom megvillogtatta a benne
szunnyadó, és kitörni vágyó kevéske olasz nyelvtudását, és társalgást
kezdeményezett a lánnyal. A pincérnő szeme felcsillant, de miután
hosszan tartó csivitelés után rájött, hogy süket fülekre talál, egy
mukkot sem értünk abból, amit mond, a párom szókészletének gyér mivolta
miatt, a beszélgetést újra angolul folytattuk.
Az első ámulat ott tartózkodásunk alatt az étterem toalettjében ért.
Belépvén a mellékhelyiségbe a kövezeten egy sötét lyukat láttam, tőle
jobbra és balra két hatalmas, körülbelül 45-ös méretű emberi cipőtalphoz
hasonlatos fajansz lábtartó díszelgett. Mit volt mit tenni, fogtam
magam, a két lábamat akkurátusan a kijelölt helyre helyeztem, lehúztam a
nadrágomat, leguggoltam és megpróbáltam a lehetetlent. Balra tőlem
felfedeztem a falon egy hosszú, fém kapaszkodót, az úgynevezett
’majrévasat’. Jobb kezemmel a nadrágomat, bal kezemmel az ezüstszínű
kapaszkodót markolászva igyekeztem minél hamarabb elvégezni a (kis)
dolgomat. Sajna nem sikerült tökéletesen becéloznom a fekete lyukba.
„Vajon azért, mert túl pici, vagy azért, mert nem tudok pontosan
célozni?” – tűnődtem, miközben egy hatalmas wc papír galacsinnal a
csempét törölgetve igyekeztem az árulkodó jeleket eltüntetni.
Megkönnyebbülve bár, de enyhe izomlázzal a combomban távoztam, a
fejemben rengeteg kérdéssel a pottyantós budival, a higiéniával és a
civilizációval kapcsolatban.
Ezután újabb meglepetés ért. A felszolgálónő kedvesen a tudomásunkra
hozta, hogy 3-kor bezárnak, úgyhogy húzzunk el gyorsan. - Na ja,
szieszta! Hogy ez nem jutott eszünkbe! - kaptam a fejemhez. Fizettünk,
és tele pocakkal kiballagtunk. Lófráltunk még egy kicsit gyalog, aztán
kocsival folytattuk a városnézést.
Estefelé bekapcsoltuk a Marcsit, abban bízva, hogy az Opatijába vezető
útra terel. De Marcsi ekkor megbolondult! Ahelyett, hogy talált volna
egy magyar, zömmel sík vidéken, száraz útburkolaton közlekedő, átlagos
vezetési rutinnal rendelkező sofőr számára egy könnyen járható
útvonalat, a mi Marcsink borzasztóan keskeny, meredek, jobbról
sziklákkal, balról parkoló autókkal szegélyezett rutinpályához hasonló,
erőt próbáló utakra vezényelt minket. Miközben arra vártam, hogy
szétpattanjanak az idegeim az izgalomtól, pozitív csalódás ért. A
trieszti sofőrök előtt megemeltem a kalapomat. Dinamikusan, lendületesen
vezetnek, viszont végtelenül higgadtak. Amikor az autó már sírt, és
lefulladt, mert képtelenek voltunk bevenni egyes fokozatban egy
emelkedőre forduló hajtűkanyart, és óvatosan visszatolattunk, majd
megfordultunk, a trieszti sofőrök halál nyugalommal, türelmesen nézték
végig mindezt. Nem anyáztak, nem dudáltak, nem rázták az öklüket.
Félreálltunk, a GPS-be beírtuk egy olasz városka nevét, ahol reggel
végigkocsikáztunk, és bizakodtunk, hogy nem ugyanarra a kanyargós útra
navigál minket.
De tévedtünk.
Ezt követően rájöttem, hogy Marcsinál csak a férfinép makacsabb. Hiába
szajkóztam a drágámnak, hogy ne menjen fel, mert a kocsi újra
„nyekeregni” fog, képtelen lesz felkapaszkodni a meredek úton, ő
töretlenül, hajthatatlanul rohant a vesztébe. Forgatókönyv szerűen
egymás után háromszor játszódott le ugyanaz a jelenet, csak ültem az
anyósülésen, mint Peti a moziban. Marcsi folyton újratervezte az
útvonalat, mindig ugyanoda vezetett vissza, a kedvesem szófogadóan
tette, amit parancsolt neki, és minduntalan a hihetetlenül nehéz,
járhatatlan terepen kötött ki. Gondolatban bevettem a „leszarom”
tablettát, és mintha csupán külső szemlélő lennék, bárgyú vigyorral az
arcomon szemléltem az eseményeket.
Hogy, hogy nem, egyszer csak előugrott a semmiből egy tábla, amire ki
volt írva, hogy Opatija. - Hurrá! - örvendeztünk, és nyomban arra
mentünk.
Mint királyfira a mesében, sunyin várt ránk az aznapi harmadik próbatétel.
Annyira megörültünk az útjelző táblának, hogy figyelmen kívül hagytuk
azt az apróságot, hogy a tábla Szlovéniában autópályára terel. És mit
kell venni, ha autópályán autókázunk? Igen, matricát! Mi totálisan
megfeledkeztünk erről. Egyrészt azért, mert Horvátországban és
Olaszországban kapus rendszer van, másrészt pedig azért, mert annyira
örültünk, hogy nagy nehezen kikecmeregtünk Triesztből, észre sem vettük,
hogy autópályán vagyunk.
Megközelítőleg három kilométert nyomtunk már le, amikor a párom
bosszúsan megvakarta a fejét. - Attól tartok, meg fognak büntetni, nem
vettünk matricát.
Én, aki mint az anyatejet a csecsemő, úgy szívom évek óta magamba a
pozitív gondolkodás és a vonzás törvényének a tanait, ekkor
felsikoltottam:
- Töröl, töröl, töröl! Nem fognak megbüntetni!
Szélsebesen suhantunk tovább, amikor némi gondolkodás után csendesen megszólaltam:
- Ha valóban működik a vonzás törvénye, tuti megbüntetnek, mert
kimondtad, és hiszel benne. A „leszarom” tabletta már nem hatott,
parázni kezdtem. Minden úgy történt, ahogy megjósoltam. Az autópálya
végén egy hosszú, vörös ’fénykarddal’ integetett egy egyenruhás nő.
Hülyének tettettük magunkat, de nem lehetett a mogorva nőszemélyt
meggyőzni. Szigorú arckifejezéssel elénk tolt egy papirost, ami magyar
nyelven íródott, és fehéren-feketén olvashattuk, hogy ejnye-bejnye,
irgum-burgum, kötelesek vagyunk a szlovénoknak 150 eurócskát fizetni. Az
autó biztos megemelkedett volna, miután távozott a pénztárcánkból a
temérdek pénz, ha a szívemet nem nyomta volna egy mázsás kő a bosszúság
miatt.
Amint visszaértünk az apartmanba, kinyitottunk egy üveg hazai bort, és
bánatunkat italba fojtva elevenítettük fel a trieszti ’Nagy Kalandot.’
- Lizelotte -