2012. május 29., kedd

A három Tündér

2012. május 27.


Gyermeknap alkalmából kifolyólag, egyik felhasználónk hét éves unokája mesél nekünk. Fogadjátok szeretettel!


A három tündér
Csodás nap volt. A napocska ragyogott. A három tündér vidáman játszadozott.
A réten a három barátnő vidáman bújócskát játszott. Lávalány volt a hunyó. A Virágtündér és a Vidámtündér, ők ketten voltak a szabadon kószáló egerek. Amikor Lávalány megtalálta a fa mögött a Virágtündért, a Virágtündér azt mondta:
- Jaj, de megijesztettél, majdnem kiugrottam a bőrömből!
És ők ketten keresték a Vidámtündért. A Vidámtündér azt mondta:
- Jaj, de megijesztettetek ti ketten!
És végül olyan boldogok lettek, hogy leborultak a fűbe, és annyira mosolygós volt az arcuk, mint a hajnali napsugár.
Lávalány kérdezte:
- Nem játszunk még valamit?
- Jó, de mit? - kérdezte a Virágtündér.
Vidámtündér azt mondta, hogy:
- Megvan! Játsszunk fogócskát!
- Jó, de ki lesz a fogó?
- Hát te, Lávalány!
- Óóóó ne! Már megint én vagyok ebben a szereplő? Miért mindig engem akartok választani? Tán azért, mert ti nem szerettek fogók lenni?
- Hát....., nem egészen így van Lávalány. Mert mindig te győznél és akkor mindig úgy porzana az út utánad, hogy még a mi lábunk is megégne! Azért szoktunk mindig ugrálni amikor te győzöl és ezért furcsállsz te bennünket.
Akkor jött egy Cápasrác. Mi meg úgy megijedtünk, hogy egy fillér sem maradt a zsebünkben. Elfutottunk, és ilyenkor Lávalány után tényleg nagyon égett az út. Mi ketten úgy szaladtunk, mint a szél. De lehet hogy még annál is egy kicsit gyorsabban. Eközben a Cápasrác elénk ugrott, mi hármunk elé és azt mondta nekünk kettőnknek:
- Nem olyan rossz fogónak lenni.
- Tényleg? Tényleg nem rossz fogónak lenni?
A Cápasrác azt mondta:
- Tényleg nem rossz ám fogónak lenni.
- Miért?
- Azért, mert ha elég gyorsak vagytok, mint én az úszásban a tengerben, akkor talán még utol is érhetitek Lávalányt. És akkor nem égne a talpatok. És akkor nem kéne ugrálnotok sem.
- Tényleg? - kérdezte a két tündér.
És akkor meg is próbálták és ők győztek. És annyira örültek mint Lávalány a bújócskában. És végre megtanulták, hogy nem olyan rossz fogónak lenni. Így lett boldog vége a mesének.

Jó szórakozást az olvasáshoz gyerekek! Lehet hogy álmotokban ti is benne lesztek a mesében.

- Mesélte és rajzolta: F. Vivien, 7 éves, leírta: J. Erzsi, mama -

2012. május 21., hétfő

Egy hajmeresztő nap Triesztben

2012. május 20.

Nem tudom mások hogy vannak vele, de amikor külföldre megyek pihenni, és átlépem az országhatárt, különös érzés kerít hatalmába. Ahogyan a ruháimat pakolom a bőröndbe, úgy teszem a gondjaimat is egy képzeletbeli fiókba, és nem veszem elő addig, amíg haza nem érek. Ekkor érzem azt, hogy valóban szabadságon vagyok. A fejem kitisztul, kiirtom belőle az összes gyomot, helyet adva az új, friss élményeknek. Sohasem bosszankodom, mindent lazán, gondtalanul kezelek, annak ellenére, hogy sokszor nem mindennapi helyzetekbe keveredem.
Egy kellemes tavaszi napon hajnali négykor útra keltünk a kedvesemmel, „irány Horvátország!” jelszóval. Ő már többször járt azon a vidéken, kisujjában van az útvonal, én zsenge fiatalasszony koromban üdültem arrafelé, ezért is vártam ujjongva az utazást.
Röpke nyolc órát autókáztunk, mire a csodás Opatijába, a horvát Monte Carloba értünk.
Mint anno a honfoglaló magyarok, körülnéztünk, megállapítottuk, hogy a klíma kellemes, az emberek barátságosak, a tenger tiszta, vagyis első benyomás alapján minden adott ahhoz, hogy egy emlékezetes hetet ott töltsünk, nem teketóriáztunk, egy tetszetős apartmanban lehorgonyoztunk.
Másnap reggel borongós, esős napra ébredtük, ami kizárta a lubickolás és búvárkodás lehetőségét, ezért ráböktünk a térképre, kiválasztva egy viszonylag közel fekvő nevezetes várost, Triesztet. Ekkor még nem sejtettük, hogy este nagy mennyiségű alkohol tartalmú ital után fogunk epekedni, hogy orvosoljuk az idegtépő nap végén a különös, rendkívüli élmények által átélt traumát.
A szélvédőre helyeztük a GPS-t, amit könnyelműen bizalmunkba fogadtunk, és már-már családtagnak, harmadik útitársnak tekintve Marcsinak kereszteltük. Marcsi sohasem beszélt vissza, nem nyafogott, mégis néha egykedvűen, de idegesítően hajtotta a magáét. Ezen a napon számtalanszor közölte velünk például azt, hogy: -„Újratervezem az útvonalat…” - ami kimondottan bosszantóan hatott ránk, és a viszonyunk Marcsival ennek hatására igencsak megromlott. Olyannyira, hogy többször tituláltuk sarkon álló, kellemetlen szagú, repedt sarkú útszéli szexmunkásnak, és kis híján egy kukában landolva fejezte be rövidke életét.
Trieszt gyönyörű, pörgős város, a szívem átvette a lüktetését. Körbejártuk a belvárost, megcsodáltuk a nevezetes épületeket, közben serényen kattogtattuk a fényképezőgép gombját, japán turistákat is meghazudtoló módon. Délelőtt egy hangulatos kávéház teraszán megkóstoltuk a fenséges, zamatos olasz kávét, hallgatva közben a temperamentumos emberek dallamos karattyolását, amit a metakommunikáció különböző megnyilvánulási formáival fűszerezve nyomatékosítottak. Kávézás után újra nyakunkba vettük a várost. Nem tudtunk betelni a színek kavalkádja okozta látvánnyal: a csodaszép kék tengerre nyíló térrel, az ezüstösen csillogó káprázatos palotákkal, a város szélén zöldellő hegyekkel.
Fél kettőkor fáradtan, korgó gyomorral cammogtunk be egy tipikus olasz étterembe, hogy a kávé után megízleljünk végre egy igazi, hamisítatlan olasz pizzát is.
- We’d like to have lunch (Ebédelni szeretnénk) – mondtam a szép arcú felszolgálónőnek.
A hölgy bizonytalanul kérdezte: - Eat? (Enni?)
Bólintottam, konstatálva közben, hogy nyelvileg könnyű dolgom lesz, tőmondatokkal is boldogulni fogok. Ekkor a párom megvillogtatta a benne szunnyadó, és kitörni vágyó kevéske olasz nyelvtudását, és társalgást kezdeményezett a lánnyal. A pincérnő szeme felcsillant, de miután hosszan tartó csivitelés után rájött, hogy süket fülekre talál, egy mukkot sem értünk abból, amit mond, a párom szókészletének gyér mivolta miatt, a beszélgetést újra angolul folytattuk.

Az első ámulat ott tartózkodásunk alatt az étterem toalettjében ért. Belépvén a mellékhelyiségbe a kövezeten egy sötét lyukat láttam, tőle jobbra és balra két hatalmas, körülbelül 45-ös méretű emberi cipőtalphoz hasonlatos fajansz lábtartó díszelgett. Mit volt mit tenni, fogtam magam, a két lábamat akkurátusan a kijelölt helyre helyeztem, lehúztam a nadrágomat, leguggoltam és megpróbáltam a lehetetlent. Balra tőlem felfedeztem a falon egy hosszú, fém kapaszkodót, az úgynevezett ’majrévasat’. Jobb kezemmel a nadrágomat, bal kezemmel az ezüstszínű kapaszkodót markolászva igyekeztem minél hamarabb elvégezni a (kis) dolgomat. Sajna nem sikerült tökéletesen becéloznom a fekete lyukba. „Vajon azért, mert túl pici, vagy azért, mert nem tudok pontosan célozni?” – tűnődtem, miközben egy hatalmas wc papír galacsinnal a csempét törölgetve igyekeztem az árulkodó jeleket eltüntetni. Megkönnyebbülve bár, de enyhe izomlázzal a combomban távoztam, a fejemben rengeteg kérdéssel a pottyantós budival, a higiéniával és a civilizációval kapcsolatban.
Ezután újabb meglepetés ért. A felszolgálónő kedvesen a tudomásunkra hozta, hogy 3-kor bezárnak, úgyhogy húzzunk el gyorsan. - Na ja, szieszta! Hogy ez nem jutott eszünkbe! - kaptam a fejemhez. Fizettünk, és tele pocakkal kiballagtunk. Lófráltunk még egy kicsit gyalog, aztán kocsival folytattuk a városnézést.
Estefelé bekapcsoltuk a Marcsit, abban bízva, hogy az Opatijába vezető útra terel. De Marcsi ekkor megbolondult! Ahelyett, hogy talált volna egy magyar, zömmel sík vidéken, száraz útburkolaton közlekedő, átlagos vezetési rutinnal rendelkező sofőr számára egy könnyen járható útvonalat, a mi Marcsink borzasztóan keskeny, meredek, jobbról sziklákkal, balról parkoló autókkal szegélyezett rutinpályához hasonló, erőt próbáló utakra vezényelt minket. Miközben arra vártam, hogy szétpattanjanak az idegeim az izgalomtól, pozitív csalódás ért. A trieszti sofőrök előtt megemeltem a kalapomat. Dinamikusan, lendületesen vezetnek, viszont végtelenül higgadtak. Amikor az autó már sírt, és lefulladt, mert képtelenek voltunk bevenni egyes fokozatban egy emelkedőre forduló hajtűkanyart, és óvatosan visszatolattunk, majd megfordultunk, a trieszti sofőrök halál nyugalommal, türelmesen nézték végig mindezt. Nem anyáztak, nem dudáltak, nem rázták az öklüket.
Félreálltunk, a GPS-be beírtuk egy olasz városka nevét, ahol reggel végigkocsikáztunk, és bizakodtunk, hogy nem ugyanarra a kanyargós útra navigál minket.
De tévedtünk.

Ezt követően rájöttem, hogy Marcsinál csak a férfinép makacsabb. Hiába szajkóztam a drágámnak, hogy ne menjen fel, mert a kocsi újra „nyekeregni” fog, képtelen lesz felkapaszkodni a meredek úton, ő töretlenül, hajthatatlanul rohant a vesztébe. Forgatókönyv szerűen egymás után háromszor játszódott le ugyanaz a jelenet, csak ültem az anyósülésen, mint Peti a moziban. Marcsi folyton újratervezte az útvonalat, mindig ugyanoda vezetett vissza, a kedvesem szófogadóan tette, amit parancsolt neki, és minduntalan a hihetetlenül nehéz, járhatatlan terepen kötött ki. Gondolatban bevettem a „leszarom” tablettát, és mintha csupán külső szemlélő lennék, bárgyú vigyorral az arcomon szemléltem az eseményeket.
Hogy, hogy nem, egyszer csak előugrott a semmiből egy tábla, amire ki volt írva, hogy Opatija. - Hurrá! - örvendeztünk, és nyomban arra mentünk.
Mint királyfira a mesében, sunyin várt ránk az aznapi harmadik próbatétel.
Annyira megörültünk az útjelző táblának, hogy figyelmen kívül hagytuk azt az apróságot, hogy a tábla Szlovéniában autópályára terel. És mit kell venni, ha autópályán autókázunk? Igen, matricát! Mi totálisan megfeledkeztünk erről. Egyrészt azért, mert Horvátországban és Olaszországban kapus rendszer van, másrészt pedig azért, mert annyira örültünk, hogy nagy nehezen kikecmeregtünk Triesztből, észre sem vettük, hogy autópályán vagyunk.
Megközelítőleg három kilométert nyomtunk már le, amikor a párom bosszúsan megvakarta a fejét. - Attól tartok, meg fognak büntetni, nem vettünk matricát.
Én, aki mint az anyatejet a csecsemő, úgy szívom évek óta magamba a pozitív gondolkodás és a vonzás törvényének a tanait, ekkor felsikoltottam:
- Töröl, töröl, töröl! Nem fognak megbüntetni!
Szélsebesen suhantunk tovább, amikor némi gondolkodás után csendesen megszólaltam:
- Ha valóban működik a vonzás törvénye, tuti megbüntetnek, mert kimondtad, és hiszel benne. A „leszarom” tabletta már nem hatott, parázni kezdtem. Minden úgy történt, ahogy megjósoltam. Az autópálya végén egy hosszú, vörös ’fénykarddal’ integetett egy egyenruhás nő. Hülyének tettettük magunkat, de nem lehetett a mogorva nőszemélyt meggyőzni. Szigorú arckifejezéssel elénk tolt egy papirost, ami magyar nyelven íródott, és fehéren-feketén olvashattuk, hogy ejnye-bejnye, irgum-burgum, kötelesek vagyunk a szlovénoknak 150 eurócskát fizetni. Az autó biztos megemelkedett volna, miután távozott a pénztárcánkból a temérdek pénz, ha a szívemet nem nyomta volna egy mázsás kő a bosszúság miatt.

Amint visszaértünk az apartmanba, kinyitottunk egy üveg hazai bort, és bánatunkat italba fojtva elevenítettük fel a trieszti ’Nagy Kalandot.’

- Lizelotte -


2012. május 7., hétfő

Anyának lenni

2012. május 6.

- Az a szó, hogy „édesanyám”, ez az Isten neve a gyermekek szívében és ajkán. Érted már?

/Eric Draven A holló (The Crow) c. filmben/ .

Mindig anya akartam lenni. Csak anya. Sokáig nem tudtam, jól csinálom, vagy örökre elrontom. Bizonytalan voltam, fiatal, de akkor is szerettelek benneteket. Szívem összes szeretetével.

Egy pár pici babacipőt forgatok az ujjaim között. Az első cipődet. A ruháid már szép sorrendben, méret szerint pihennek a szekrényben, tisztára mosva, vasalva. Várják az érkezésed. Van mindenféle, macis, kutyás, focis, a szivárvány összes színét felsorakoztattuk neked.
Nagyon várunk. Alig egy hónap, és itt leszel köztünk.
Apa sokáig azt gondolta, lány leszel, de ma már semmiért el nem cserélne. Megtanít majd pókerezni, azt mondta. Verset, mesét olvas majd, ringat, ha éjjel sírsz. Neki még új a feladat, te leszel az első gyermeke. De tudom, a világ legjobb apukája válik belőle, és neked rettenetesen jó dolgod lesz, hogy őt választottad apukádnak.
Krisz azt üzeni, ő veszi majd az első focilabdát, és megtanít mindenre, amit ő tud, mert egy fiúnak focizni kell. Megőrzi az összes focis újságját, és a Forma-1-et is együtt nézitek majd.
Vivi meg egyszerűen csak szeretni fog.
Keresztanyu is lázas izgalommal készül, simogat a pocakomban, számolja a napokat és arra az időre vár, amikor ő fog vigyázni rád, amíg mi apával kikapcsolódunk kicsit.
Dédimama nem érhette meg a születésed, de kapsz helyette másik mamát, és nagyapát, akik ugyanolyan rajongással fognak körbevenni, mint ahogy ő tenné. Mert a nagymamák már csak ilyenek. Majd meglátod, kisfiam.

Én pedig általad újra anya leszek, immár harmadszor. Nem mondom, hogy nem félek, hogy nincs bennem egy kis bizonytalanság, sok év telt el a testvéreid születése óta. De csak végigsimítom a pocakom, te mocorogsz, megmutatod milyen erős a lábacskád, és én máris mosolyogva intek búcsút minden félelmemnek. Hisz olyan könnyű az egész, csak szeretni kell!
Az anyáknak ez a dolguk, óvni, félteni, törődni, sírni, nevelni, simogatni, de mindenekelőtt szeretni. Mindennél jobban, feltétel nélkül.

Nagyon várunk, kisfiam! Még van pár heted, élvezd odabent a meleget, a biztonságot, hagyj nekünk még kis időt, hogy teljesen felkészüljünk rád. Mert bár minden készen áll, mégis hitetlenkedve nézzünk az apró holmikat, amiket nemsokára rád adunk, és néha még magunk sem hisszük, hogy újra gyereksírástól lesz hangos a ház.

Leventének…


Ezúton kívánok boldog Anyák napját minden édesanyának és nagymamának!

- Anubis -

2012. május 2., szerda

Májusfa

A május elsejével kapcsolatban sokaknak a munka ünnepe jut eszébe, de nálunk a faluba a serdülő és fiatal lányok más miatt várják a május elsejét, hiszen az a májusfák állításának napja. A májusfa a természet megújulásának szimbóluma, sok esetben udvarlási szándék, vagy szerelmi bizonyíték is.

Május elsejére virradó éjjel vagy hajnalban a legények csapatai körbejárták a faluban az utcákat és magas, sudár fákat állítottak a nekik tetsző lányok kapujához. A fákra krepp-papírból szalagokat akasztottak, mindenféle színűt, hogy szép színes legyen, máshol zsebkendőkkel, virágokkal, teli üveg borral, hímes tojással stb. díszítették föl, mielőtt a földbe beásták, vagy a kapufélfára, kútágasra felszögezték volna. Nálunk is volt olyan, hogy a fa tetejére egy üveg italt is kötöttek.

Reggelre kelve a falubeli lányok izgatottan néztek ki a kiskapuhoz. Egyrészt azért, hogy megvan-e még. Ugyanis az is szokás volt nálunk, hogy lelopták a kiskapukat és elrejtették valahová. Egyszer a miénknek is csak hűlt helye volt. Na, persze a mostani biztonsági kapukat nehéz ellopni, de akkoriban, amikor még én is kamasz voltam, nem volt ilyen kulcsra zárt világ.

Tehát ott tartottam, hogy reggelre kelve izgatottan néztünk ki a kapuhoz, hogy kaptunk-e májusfát vagy akár csak egy ágat is. Azok a lányok mind kaptak, akiknek udvarlójuk volt, vagy egyszerűen csak népszerűek voltak. Egyszer én is kaptam egy szalagos ágat... büszke is voltam rá nagyon.
Másnap az iskolában és a faluban az volt a téma, hogy kinek mekkora májusfája van, hogy kié nagyobb és ki állította. Találgattunk, hogy ki kitől kapta, és vajon szerelmesek-e egymásba.

A májusfák egy hónapig álltak és a hónap utolsó napján eljöttek a legények, kitáncolták a fát, és aki felmászott a tetejére az üveg italért, azé lett. Tréfából néha üres üvegett kötöttek fel, vagy paprikás vizet töltöttek bele. No, aki azt meghúzta...!
A leánynak, akié a fa volt, annyi részre kellett fűrészelni a fát ahányan voltak. Na, ez az a része volt, amit nem irigyeltem senkitől!

#A videón nappal állítanak májusfát, de talán így jobban is látszik. :)

- Virág -