2012. január 31., kedd

A reklám

2012. január 29.

Ilyenkor télen többet tartózkodunk a jó meleg szobába és persze a tévé csak megy. Nálunk a mesecsatorna a favorit, de itt is töméntelen mennyiségben özönlik a reklám.

Persze tudom, hogy információ és termékismeret, meg bevésődés, de én egyszerűen hányingert kapok a milliószor elismételt idiótábbnál idiótább reklámoktól. Történetesen a „fekete herceg fehér lovon” s annak folytatása a „fekete konyhatündér motoron” a leggyűlöltebb reklámom, de még sorolhatnám. Szerintem mindenkinek van saját toplistája, én most nem sorolom tovább, csak megjegyzem, nálam a csúcs egyelőre az OTP-Dumaszínház koprodukció. Először is azért, mert magyar, másodszor, mert kultúra, harmadszor, szórakoztató, velős, rövid és lényegre törő. Szinte határtalan a lehetőség benne, kizárt, hogy megunjuk, mint egy reklámarcot egyébként. (Köszönjük Emese) Pont azért, mert nem az arc a lényeg. Ilynekor elképzelem néha, ahogy mondjuk Hofi Géza rémálmaiban kaszkóért könyörög és felriadva elkezdi énekelni a Próbálj meg lazítani c. számát, mert van kötvénye. Persze ez már a múlt, kedvenc humoristám távozott, de attól még vannak örök érvényű és időtálló alkotások. Például az, amiről most szót fogok ejteni.
A reklám nem magyar, Facebookon találtam rá, de annyira megragadó és szerintem a röpködő autók és gyomorba vágó sztereotípiák után már kellenek a nézőnek az "emberi" reklámok. Hogy ne csak a hollywoodi mozikban, a könyvekben, na meg a vidámparkban találkozzunk igazi élménnyel. Mert ugye ezt igényli mindenki, ösztönösen, vagy tudatosan, mindegy.
A reklám a lottózást hivatott népszerűsíteni. Szöveg nincs benne, legalább is nem jelentős, épp ezért vált, válik számomra kedvessé. Tökéletesen érthető.
A rövid története pedig az, hogy a végtelen óceánon vitorlázó férfi a kutyájával épp a lottószámokat nézegeti. Telitalálat, örömünnep, ki ne vinnyogna, ha az ötösön megnyerné a főnyereményt? Hát én biztosan, bár én nem lottózom. Így a legnagyobb kihívás nyerni! A következő képen vihar támad. Nagy, orkán erejű és a szelvény a vízbe repül. A kutya pedig, utána ugrik. A férfi pedig tanácstalanul mered a sötétségbe. Ismét vált a kép. A kutya megszerzi a szelvényt és nekivág. Földrészeken, hegyeken, tengereken át (felszökik egy nagy hajóra) utcákon és parkokon kersztül, hóban, fagyban, szélben, vadállatokkal, idegen falkákkal futva versenyt megy haza, kitartótan a gazdihoz, mert neki fontos volt az a papírszelet. Aztán haza ér. Egy nagyvárosi park, egy csavargó, aki először enni ad neki, nem nagy dolog, csak egy falat kenyér, de a kutya elfogadja, majd a gazdija házához siet. Szájában a szelvénnyel benéz az ablakon és mit lát? A férfit, egy macskát simogatva ölében bámulja a tévét nagy vidáman. A kutya forgatja a fejét kicsit, mintha gondolkodna, aztán futásnak ered. Vissza a csavargóhoz és leteszi elé a szelvényt. Új gazdát választott, aki megjutalmaztatott a falat kenyérért. Egy lottónyereménnyel. Minden jó, ha a vége jó, na itt már mind a két szereplő ugrál örömében, de a kutya biztosan.
Azt hiszem, ez élményt nyújtó reklám. Az emberi jóságra helyezi a hangsúlyt, a lehetőségre, a szerencsére és a jutalomra. Itt is számtalan sztereotípia szerepel, de akkor is szívhez szóló, sőt sokkal inkább elérte a célját, mint egy direkt kisarkított „herceges” filmecske. Helyes irányt mutat, mert szükség van rá. Hisz azt kellene mutatni a tévékben, mert nagy a felelőssége egy ilyen médiumnak. Nem csak pénzt keresni, hanem értéket adni és akkor talán mindenki élvezné. Talán én is leülnék elé.



- Ailet -


2012. január 23., hétfő

Bagolyfa

 

2012. január 22. 

Mikor Matildot megismerte, már befutott szobrászként tartották számon. Sok kiállítás és tárlat kínálta alkotásait megtekintésre, és igen sokat meg is vásároltak. Rendeléseket is úgy kapott, hogy szinte a lábát se tette ki a műteremajtón. Igazán szerencsésnek érezte magát. Talán a magány volt az egyetlen, amitől szívesen búcsút vett volna. De nem volt kiért búcsúznia.

Matild úgy jött, mint egy üstökös. Tökéletes formáival először a szobrászt fogta meg, göndör kacajával és arcán azzal az édes kis gödröcskével aztán a férfit is. A mindent elsöprő érzéki vágy hatalmába kerítette, és úgy fogva tartotta, ahogyan eddig el se tudta képzelni. Elég volt csak gondolnia Matildra, és lúdbőrzött gerincén a bizsergő vágy, és szinte bőrének illatától tágultak orrlyukai. Különféle formákban látta maga előtt, mint Vénusz, majd, mint közönséges kokott. Amíg csak csodálta, különféle helyzetekben idézte maga elé. Karját kitárva, ágaskodó kis rózsaszín mellbimbóival, majd összekuporodva, mosolytalan arccal. Látta a lányt magát teljesen kitárva, combjai közt az éden leplezetlenül, arcán a kéj mámorával. Rengeteg kompozícióval csigázta saját vágyait.
Azt hitte majd küzdeni kell. Udvarolgatni, kedvébe járni ajándékokkal, estékkel. De könnyen kapta meg. Szinte, mint egy meglepetést, amit megérdemel.
- Szép vagyok Mester? – Kacérkodott a lány műtermében, és lassan szórta szét levett holmiját. S ő lobbanó tűzzel a szemében égette rá.
- Nagyon.
Dédelgette, és naponta kényeztette hol csókjaival, hol kis figurákkal, amiket róla mintázgatott.
- Hozzám jössz? - emelte fel állát ujjaival, ahogy kérdezte, s minden ízében csikorgott a vágy, az igen válasz után.
- Miért ne? – Nevetett arcába a lány.
Büszkeségtől dagadó öntudat ébredt benne gyönyörű szép felesége miatt. Szerette. Pedig házasságuk volt a záróakkord kapcsolatukon. Bármilyen mély rajongással nézett Matildra, a lány nem volt boldog. Pezsgett a vére, menni, szórakozni vágyott, untatta már a szobrász szerelme, és elfoglaltságai. Másra számított. Igaz, ő is. De az élet, minden képzeletét felülmúlta. Amíg külföldi tárlatának megnyitóján beszélt, Matild otthon jól érezte magát. Túl jól valakivel, aki hozzávaló volt. Szinte másnap kiderült, s a kedve, a vágya elillant attól, hogy megérintse őt. De valami, valami hatalmas semmi ölelte át cserébe, s ez a csere túl távoli érzés ahhoz az erotikus és féktelen vágyhoz, aminek a helyére került. S hiába halt el a kívánság, valami féltő és óvatos szeretet még a helyén maradt.
A válást hamar kimondták, mégis hatodik hónapban járt már Matild valakitől, akit ő nem ismert.Mégis ő az apa férji jogon. Ez sok volt neki. Megint perekkel lezárni valamit, ami el se kezdődött, ez túl sok volt neki. Hátat fordított a hírnévnek, a nőnek és a városnak, ami úgy rászedte. Ami nevetségessé tehette őt, saját maga előtt. Többet ilyet soha, soha nem akart megélni.
Új életét egy erdő mellett kezdte. Sokat autózott, mire kiválasztotta a helyet. S eztán még a vásárlás, bejegyzés, építkezés nyűge…Rohant, intézett, intézkedett.
Napelemes háza műteremmel, egy erdő mellett. Ez igen! Erre vágyott valahol a lelke mélyén mindig. Nem gondolt Matildra, csak néha este, mikor munka nélkül maradt.
Az élete lassan teljesen átalakult. Először minden tárgyat kifaragott magának, amire csak szüksége lehetett. Majd háza körül téblábolt, jó helyet keresve a munkának, ami a leglehetetlenebb időpontokban jutott eszébe. Ha éjjel, hát éjjel. Autója fénykürtjében sejtelmes árnyékokat adott az éji fény, és a Hold vigyorogva leste minden mozdulatát. Már csak magának dolgozott. A saját örömére, saját kedvére. Nem érdekelte más. Illetve igen. A hatalmas nagy égerfa a háza mellett. De nem csupán úgy, önmagáért szerette. A fa délceg volt, bár nem fiatal, irdatlan lombkoronája az égig emelkedett. S az ágak között a szobrász egy baglyot figyelt. A habos levelek bokrétája között, képes volt éjjel zseblámpafényben kukucskálni a madár vadászat előtti fürkész pillantásait. Egészen lenyűgözte. Együtt ujjongott, ha sikerült valami rágcsálót ropogtatnia, vagy ki tudja mit himbált csőrében a repülés szele?! A bagoly szinte várta a szobrászt esténként. Külön tiszteletköröket rótt vadászat előtt, jelezve: tudja, hogy bentről, az ágak sűrűjéből őt lesi türelmes igyekezettel. S ő nézte, bámulta a szálló madár minden mozdulatát. Agyába véste a kitárt szárnyakat, a csapkodó tollak susogását, s repeső örömmel vágyta az indulás előtti bólogatásokat. Ezt. Ezt szerette volna kifaragni, vagy beleönteni valami formába. Ezt a toporgó bólogatást. A mozdulatot, amiből indul egy egész mozdulatsor, amiből repülés, szárnyalás támad ott fent az égen, és itt lent az ő lelkében is.
A bagoly szép lassan hozzászokott. Már nem kellett az ágak között bujkálnia, ha látni akarta. Már nem kellett csendben lennie sem, dolgozhatott kedvére bárhol, a madár odaszállt, ahol ő izzadtra véste, karmolta a követ, vagy a fát. Kis idő múlva barátok lettek. A ház körül elfogytak az egerek, és egyéb rágcsálók, aminek nagyon örült. De minden vágyát felülmúlta a madár, amikor csőrében egy pocokkal, kerti asztalára reppent.
- Na, mi van? Együtt ebédelünk ma?- örvendezett. És ettek, ki- ki a magának terített asztalon.
A faluból is felmerészkedtek már emberek, s a kapuból figyelve a szobrászt meg-megálltak, majd bámész tekintettel ódalogva tovább, lassan megbarátkoztak vele. Ráérősebben, mint a bagoly, bár kevesebb haszonnal kecsegtetve. A nyári melegben jó volt az erdőszéli kis ház fái alatt váltani pár szót úgy, hogy a másik életéről semmit se sejtsenek.
- Jó estét! - toppant udvarára Mári néne, kerek kosarából frissen sütött gömbölyű kenyerével.
- Nézze, no! Magának süttem’ ezt itt! - s kockás keszkenőbe burkolt cipócskáját tette egy kőlapra, amiből a szobrász fejet tervezett faragni. Borostás arcán végigsuhant a hálás derű.
- Rég’ ettem saját sütésű kenyeret. Mibe kerül?
- Ej, hát nem azé´ gyüttem, hogy vásárt csinájjunk. Tán ad egy kőkanalat érte - kötötte kendőjét újra a néne - vagy ha fábul van se lenne baj.
S így került az erdőszélre gyümölcs, majd burgonya, néha sütemény, télen meg kis toros, az ölések után.
Kedves kis kőgalambokat, s fejfát formált cserébe, s a falu temetője hamarosan gúnyát váltva pompázott a sárga templom mellett.
Alkalmanként kijárt már oda, a kis templom kertjébe, kicserélt néhány elkopott díszt, cirádásan formált kőedényekre. Egy-két misére is elballagott vasárnap délelőtt, üdvözölve az ünneplős falusiakat.
Az első Karácsonyon Máriát formált, gyönyörűt. Tiszta homlokáról hátrafésült hajával, apró gödröcskékkel az arcán és nagy, csodálkozó tekintettel nézve véste rá a lelkét. S kezét úgy formálta, hogy mécsesét tartva márványarcán sziporkázzanak az apró fények, s a könny, ami az arcáról pereg.
Nagyra tartották az emberek érte.
Madarát még mindig szívében becézte, s a fát, ahol élt, nagyon szerette. S igen, még mindig figyelgette őt.
Az egyik éjjel, már a télből kicammogó felhők csaptak össze a tavasz szeleivel. Nem várt hatalmas vihar lepte meg az erdőt, s a szobrász, sose hallott hangokból építette össze a fák sikoltásait. Zúgott a viharos szél, csapódtak egymáshoz a frissen nőtt, csodálkozó falevelek, reccsentek az ágak, állatok futásának csörtetése és irdatlan égzengés borzolta idegeit.
- Jaj, a madár! - pánikolt a rémület szívében, s azonnal kirohant az éji csatába, hogy megkeresse.
- Uhiiiiiiiiii! Merre vagy?
Próbálta túlkiabálni a természetet.
- Uhi! - ordította. S mintha barátja meg érte aggódna, tompán csapódó szárnyak lassultak a válla felé.
- Gyere, beviszlek - örvendezett ragyogó szemmel, s alig csukódott utánuk háza ajtaja, villám csapott a délceg fába, amin madara lakott.
Megrettentek. Mindketten dermedt riadtsággal nézték az ablakon át, ahogy hatalmas robajjal kettészelte fájukat a ménkőcsapás. Nem a házra esett, bár eshetett volna arra is, ezt mindketten, az ember és a madár is pontosan érezte.
- Uhu! - Kiáltott fel, ahogy zuhantak az ágak, maguk alá gyűrve, temetve az asztalt, s a szerszámokat, gépeket, amik kint időzve várták a szobrászt és az ikhletet. - Uhu- zengte újra a madár.
- Nyugalom. Semmi baj, semmi baj, semmi baj nem lesz - ismételgette az ember a bagolynak, és önmagának is. Szomorú éjjelük öröme mégis túlnőtt a veszteségen, hiszen ők itt vannak egymásnak épen, s a ház is egészben maradt.
Másnap jöttek a faluból sokan, félve a bajt, ami esetleg őt érte.
- Jaj, csak a fa? - Könnyebbültek meg nyomban, s számtalan kéz vonta a nehéz gallyat, húzta a fűrészt, s mi egyebet. Estére végeztek a faóriással, amit leterített Isten nyilának feneketlen dühe.
A fészerben és a csűrben is hasábokban állt a fa, gömbölyű hasukat süttetve a bevándorló tavaszi alkony sugaraival. A fatorzó azonban másfél méterre magasodott a talajból, mint valami kövér felkiáltójel a szobrász lelkében.
- Most jól vagy, Isten? - Nézett az égre, majd bekapcsolva kocsiján reflektorait, és minden fényforrást, amit csak talált, munkához látott.
Patakokban folyt hátán a víz, ahogy vésett, kalapált, ütött, faragott, nézett. Néha odébb, s majd odébb állt az autóval, hogy jobban lásson, majd folytatta a munkát percre se lankadó erővel. A fa nedves volt, folyt még a könnye, de nem bánta már. Véste. Hol rönkre állt, hol sárban hemperegve mérte, nézte, faragta az élő anyagot, új lelket öntve vajúdta ki magából azt a képet, amit annyiszor elképzelt.
Már virradni kezdett, de még nem végzett. Fakopáncsok dobták vissza ritmusos zenével ütéseit. Reccsenő ágak ropogása, és madársereg csivitelő násza keltette a Napot ébredésre. Még nem végzett. De reggel, ahogy végre hátralépett csatakos hajjal, mocskosan, remegő térddel, verítékben fürödve, madarával a lába mellett, akkor látta mit is alkotott az éjjel.
Ott állt, valóságosan földbegyökerezett lábakkal az indulásra készülő óriási fabagoly, ahogy fejét a le- és felemelgetések félútján lefotózta a szíve, és éppen nyíló szárnyaival védő hatalmat kínálnak házának, mint valami Turul. A bagoly, mint kerecsensólyom, ami mindenütt a bajt megelőzni hivatott szentséges oltalom.
S most, először most érezte elégedettnek és boldognak magát Matild óta, akit így fújt el örökre az éjszakai vihar szele...
 - Zs. Kata -

2012. január 16., hétfő

Odettke és a vezércikk

2012. január 15.

Anyu egész nap ideges volt, és nem, nem azért. Amikor azokat a kis fehér izéket beviszi a fürdőszobába, akkor minden rendben van. Tudjátok, olyan, mint a fülpiszkáló, csak vastagabb. Ilyenkor mindig sóhajtozik, és én nem értem. Ha annyira fáj neki, minek viszi magával?
Azzal kezdődött, hogy reggel majdnem felgyújtotta a lakást, de csak a szőnyegből égett el egy darab, és nem is látszik, ha odahúzzuk a szekrényt. Kicsit fura a szoba közepén.

Aztán anyu bekapcsolva felejtette a vasalót, és azt mondta nekem, Odettke, retardált vagy. Apu szerint a család keresztje vagyok, a szomszéd Pisti egyszerűen lehülyéz, és a tanítónéni is mondott valamit a múltkor ógörögül. Röviden, színes egyéniség lehetek.

Egész délelőtt ez ment, és amikor anyu véletlenül rálépett a kutya lábára, azt mondta, Odettke, én láttam, hogy ez szándékos volt, és szégyelld magad.

Miután visszajöttünk az állatorvostól, és anyu megette a kutya elől a jutifalatot, leült a laptop elé, és ránk ordított, hogy most már igazán szedjük össze magunkat, és fogjuk be, mert neki vezércikket kell írnia.

Megkérdeztem, mi a vezért írja, és amikor kiderült, hogy csak a dicsőségért, akkor nagyon megsajnáltam anyut. A dicsőség egy sárga hullahopp karika a fejünk körül, és mindig fogni kell félkézzel, különben leesik. Mindig csodálkoztam azon, hogy egy ilyen törékeny dologért az emberek mennyit kepesztenek.

Anyu persze megint letolt, mert szerinte nagyon csúnyán beszélek, miattam nem tud igazán szépet írni. Szép az, amiben csupa szép dolog van, például holdfény, liliom, pillangó és a mások gyerekei. Hát, nem tudom. Nekem a szomszéd Pistike egyáltalán nem tetszik, és csak azért szoktam megverni, hogy azt higgye, szerelmes vagyok bele. Ugyanis testi kontaktus nélkül nincs szerelem.

Javasoltam anyunak, hogy a testi kontaktusról írjon, mert ebben a témában tudok neki segíteni. Persze elküldött a fenébe, de ott már sokszor voltam, és nem adtam fel, mert még nagyon sok javaslatom volt. Írjál akkor a kognitív disszonanciáról!

- Nem írok - mondta anyu.
- De miért nem?
- Mert nem tudom, mi az.

Nem értem, ez nem lehet kizáró ok. Például egyetlen tankönyvünk se lenne, ha mindenki csak arról írna, amihez ért.

- Akkor írjál a Válság Világról, ez nagyon jó lehet, már sokan benézték.

Anyu megitta a hetedik kávéját, és teljesen kétségbeesett. Odettke, ha csak öt percre standby üzemmódba helyeznéd magad, már régen készen lennék. – Szerintem már reggel teljesen kész volt, és a leadott műsor felért egy vezércikkel. Ekkor még jobban felháborodott, és megkérdezte, hogy szerintem milyen a jó vezércikk.

Hát, azt mindenki tudja, hogy milyen egy ország szeretett vezére. Már most, ha végre csak egyetlen kis cikk marad belőle, el se tudjátok képzelni, milyen jó lenne nekünk.

- Müszélia -

2012. január 9., hétfő

Dobogó tároló

2012. január 8.

Nem karddal átdöfött, nem is vérző, csak érző - leginkább az itatóshoz hasonló -, nem egészen szimmetrikus, folyton dolgozó, felesleges okoskodásokat mellőző, végső szusszanásig robot ő.

Kinek ilyen, kinek olyan van. Cikázó villámú, vagy csendesen mosolygó, gondosan dolgát végző, álmodban is létedet védő szorgos műoszcilláló, könnycseppgenerátor. Gyertyák fényében is szárnyal, minden hálók motorja, a le- és felek csendes főnöke.
Dub-durub, dub-durub, dub-durub - dalolja és hirdeti azt is, ami őt irányítja, de a parancsközpont érzéketlenségét, durva objektivitását, soha nem hajlandó átvenni.
Ezért itatós, mert ha valaki búja a világra dől, és annak súlya agyát repeszti szét - dub-durub, dub-durub -, ő megértőn felszív minden lehunyt szemből alápatakzó könnyet és lobogó, pajtás-bajtárs, bilincsbe szorult, későn kesergők fájdalmát. Nem baj, ha ezért fájdalommal fizet.
Dub-durub, dub-durub, áthálózza és összefogja az anyagtalan, érzelmi fogalmak hemzsegő árját, és önmaga tönkretétele ellen sem tesz. Sebtében szívja itatósként, magába szorulón a másik baját, és az avarból a kemény tekintetű őnélküliség feláradásának lehetőségét sem hárítja el.
A szív a szívtelenséget is felszívja, és egy nem pitvar-nem kamrában örökre raktározza az álmukban repülő kiskutyák horgolt csipkéjét is.
Bús játékmacik rózsák tövisével szurkált, boldog csillogású, szökkenő szertelenségét szívja magába.
Saját fájását fájlalva, fércelt és stoppolt, hegtelen lelki sebek, számtalan tüskével körbeszúrva tűnnek örökre a nagy tárolóba. Akkor is, ha a végén minden felszívott maga és magátlanság - rétesként feltekert, összeszoruló - fojtásának egyre erősödő kínjával, munkája és itatott terhe, mosolyból és keserűségből megálljt kiált.
És a perpetuum mobile huszárcsizma tiprása alatt szorul ki önmagából. Mikor az utolsó pislákoló mécses is kihuny, élethossz alatti tárolmányát örökre megőrzi hűen.

- Boér Péter Pál -

2012. január 3., kedd

Hurrá Szilveszter!

2012. január 1.

A kandallóban vidáman pattog a tűz, a konyhából bejgli illat árad, odakint fehéren, vacogva hajladoznak a fa ágai, ropog a járókelők talpa alatt a friss hó. A karácsonyfadíszek mosolygósan néznek le rám, béke van és nyugalom. Puha plédbe burkolózva ülök a hintaszékben, kezemben egy könyv, de nem tudok olvasni mert a gondolataim folyton elkalandoznak.

Ismét eltelt egy esztendő. Elrepült, elillant. Mintha januárban egy Tündér megsuhintott volna egy varázspálcát, hipp-hopp, szinte azon nyomban december lett!

Az egyik barátnőm nem szereti a szilvesztert, mert szerinte az év utolsó napján kötelező jól érezni magunkat. És mi van akkor, ha nem vagyunk ráhangolódva a vidámságra? Minden ünnep szól valamiről: karácsonykor szeretnünk kell egymást, szilveszterkor bulizni, dáridózni kell. Akár előírják, akár nem, én örülök annak, hogy ezeknek az alkalmaknak megvannak a sajátosságai, a megszokott rituáléi. És mivel szilveszterkor a fergeteges jókedv, a mulatozás a lényeg, most, hogy itt toporog a kertek alatt eszembe jutott az egyik legkedvesebb szilveszterem.


Két éve, pontosan december 31-én egy óévbúcsúztató partin ismertem meg azt a férfit, aki azóta is a párom. Este hatkor a barátnőm, a fiúja és én nekiláttunk vacsorát készíteni. Hogy fürgébben járjon a kezünk a konyhapulton, kibontottunk egy üveg pezsgőt. Térültünk-fordultunk hörpintettünk, kevertünk-kavartunk kortyoltunk. Tízkor jött egy haver, naná, hogy piát hozott. Koc-koc-koccintottunk… Egy óra múlva a srác elvitt minket egy buliba. Mindössze három embert ismertem, a többieknek bemutattak. Hú, az a sok arc és név! Na mindegy, gondoltam, az a szerencse, hogy szinte mindenki matt részeg, így két nap múlva már nem kell majd egymásnak köszönni az utcán, hiszen a pityókás állapot felmentésre jogosít. A konyhában egy hatalmas tepsiből egy sült malac széttrancsírozott darabkái kacsingattak rám. Egy ősz, ámde veszettül sármos fickó mosolygós arca fénylett a hangulatvilágításban. A malacka mellett állt, és úgy ette evőeszköz nélkül két pofára a zsíros-cafatos husit, mint aki attól fél, hogy elveszik tőle. Az étkezőasztal körül, amely roskadozott a rengeteg kajától és piától, műnők hada ült. Hirtelen azt hittem, hogy egy Playboy nyuszis buliba csöppentem. Az egyik csajszi felállt, követtem a tekintetemmel. Körülbelül 180 cm magas, maximum 50 kg, fokhagymafenekű, hosszú lábú Barbi-baba volt. A szilikonos mellei talán a fenekénél is nagyobbak voltak, természetesen cicikidobós felsőt viselt. Ajkai duzzadtak, orcája egy viaszbabára emlékeztetett. Hajtincsei gondosan belőve, topánja tűsarkú, vörös műkörmei szintén tűhegyesek. Én, a mezei nyúl, úgy éreztem erre innom kell. Megcéloztam az asztalt és megkínáltattam magam egy perzselő tekintetű hímmel, aki vonzónak találta az egyszerűbb, ámde puritánságában nagyszerűbb mezei mivoltomat. A műnők vihogtak, valószínűleg az újévi portfóliót frissítették pózolós, csücsörítős fotókkal. A látványtól hányingerem lett, ezért felkértem az új havert egy táncra. Szédületes kettőt jobbra-kettőt balra - vajon mit kevert az italomba? - aztán csók-csók-csók... Olyan vadító illatfelhő lengte körül, hogy nem bírtam megállni, bele kellett harapnom a szájába, nyakába, fülébe.... kezeink ide-oda jártak, vándorútra keltek. Már csaknem bevonszolta vonagló testemet - amelyben nem mű, hanem igazi vér keringett, - egy üres hálószobába, amikor vad kurjongatásokkal hozták tudomásunkra a többiek, hogy közeledik az éjfél, ideje elővenni és megtölteni a pezsgős poharakat koccintásra. A himnusz hallatán még a legrészegebbek is próbáltak vigyázzba állni és magasztosan énekelni. Kissé elcsukló hangon dalra fakadtam, közben meghatódva gyors számadást készítettem az óévről. Üdvrivalgás, tűzijáték ropogása, kutyák éles ugatása kíséretében kívántunk egymásnak boldog újesztendőt, majd önfeledten roptuk a táncot hajnalig. Újdonsült barátom négy órakor hazavitt. Ő volt a józan sofőr, én a kissé kapatos cafka. Telefonszámot cseréltünk, kértem, ismerjen meg alkoholmentes állapotomban is. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk…

Amint a kandallóban táncot lejtő lángnyelveket fürkészem, az újévi fogadalmakra gondolok. A legtöbb ember változni szeretne, és amikor éjfélt üt az óra úgy érzik, hogy attól a perctől kezdve egy csapásra minden másképp lesz. Tiszta lappal akarják az újesztendőt indítani, hisznek benne, hogy képesek lesznek a változásra, megszabadulnak a rossz szokásaiktól, életük pozitív irányt vesz. Az év első napjait még könnyed lebegésben töltik, biztosak abban, hogy felülmúlják addigi önmagunkat, erősek lesznek, csupa szép és jó történik majd velük. Aztán eljön az első hétköznap. És a második. És a sokadik. Egyik reggel felébrednek, és szomorúan megállapítják, hogy minden a régi kerékvágásban megy tovább. Aki nagy elánnal sportolni kezdett, márciusban már mindenféle kifogást keres, és egyre gyakrabban elkerüli a konditermet. Aki le akart szokni a dohányzásról, egyszer csak azon kapja magát, hogy a napi egy-két szál cigi újra tizennégyre-tizenötre duzzad. Aki több időt akart családjával tölteni arra eszmél, hogy idegesíti a gyerek, az agyára megy a férje/ felesége, és ismét egyre hosszabb ideig csücsül a munkahelyén, vagy a kávézóban a haverokkal.

Miközben hallgatom a csendet, beszívom a karácsonyfa illatát és az ünnep utózöngéjeként emelkedett hangulat lesz úrrá rajtam, megállapítom, hogy az életem úgy jó, ahogy van. Az idén is felszabadultan fogok mulatni pont úgy, ahogy kell, és nem teszek újévi fogadalmat, mert az csak arra jó, hogy legyen mit megszegni. Nem leszek tökéletes, maradok szeleburdi, de szeretni való vidám, ízig-vérig nő.
Nem teszek mást, csak élek és élvezem az élet minden másodpercét, hiszen tudjuk, a Tündér suhint… Ti is tegyétek ezt!

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!

- Lizelotte -