2011. december 13., kedd

Az én karácsonyom

2011. december 11.

Miért gondolja bárki is, hogy az ünnep közeledtével sokaknak csak a szép és a jó jut az eszébe, arra tudnak csak gondolni? Ilyenkor hozza felszínre a legrejtettebb frusztrációkat, a bizonyítási kényszert, amit oly sokáig sikerült elnyomni.

Megint eltelt egy év. Mi változott ez alatt az egy év alatt? Nyilván nagyon sok, de alapvetően nem mindegy milyen irányba. Azok a családok, emberek, akik okkal, vagy ok nélkül egy régen elkövetett rossz döntésük következményeként egyedül kényszerültek végig csinálni nem egy, de sok-sok évet, rosszabb esetben több gyerekkel, apa nélkül, társ nélkül, egyedül, hogyan mondhatják azt, hogy hely de jó kedvem van így ünnepek közeledtével?!

Induljunk ki abból, hogy az ünnepeket azok a családok sem ússzák meg, akik gondolni sem akarnak rá. De hát miért is ne akarnának gondolni rá? Elkerülhetetlen. A körülöttünk zajló, nyüzsgő események emlékeztetnek rá, és lassan, de biztosan ráhangolódnak azok is, akik valamilyen okból nem akarják az ünnepeket. Mégiscsak különleges ez az ünnep! Az ok többnyire mi lehet? Nyilvánvaló. A szeretetről szól.

Mégis megpróbálják a lehetetlent, mert a szeretet ünnepe őket is áthatja, ideig-óráig ugyan, emlékeikben keresve-kutatva rálelnek olyan már rég elfelejtettnek gondolt, hitt epizódokra, melyek a karácsonyt valami csodálatos misztikummal veszik körül és ez, amit valamikor réges-régen nekik is sikerült áhítattal átélni, az bármilyen körülmények között is élnek, nem múlhat el nyomtalanul.

Apró dolgok ezek csupán. Események, epizódok, melyeket, ha sikerül összerakni úgy, minden esélyük meg van arra, hogy a szeretet ünnepe számukra is azzá váljon. Hozzátartozója, az egyetlen, esetleg ha még van a családból valaki, akit közel állónak érez, végső soron akár egy ember, egy barát, egy ismerős számára is. És erre igyekeznek ráhangolódni, majd mindenki.

Ha eljutnak idáig, van miért, van kiért, akkor sikerülhet szebbé tenni a karácsony körüli napokat. De ehhez az emlékezésen túl sok minden egyébre is szükség van. Elsősorban a saját értékítéletét, lehetőségeit mérlegelve, felmérve szabad csak nagyokat álmodni. És akkor még nincs szó egymás megajándékozásáról, anyagi vonzatú dolgokról. Csak az egymásra odafigyelésről - mondhatnánk. Kerüljön az asztalra ünnepi ebéd, vagy vacsora.
Ez vonatkozik azokra a családokra, ahol van kiért, miért eljutni idáig.

És mi történik azokkal az emberekkel, akik egyedül töltik a karácsonyt?

Mi történik?... Ők sincsenek egyedül. Rájuk gondolva érezzük többnek, szebbnek, jobbnak az ünnepeket. Ha belegondolunk abba milyen érzés egyedülálló embernek lenni, akkor döbbenünk rá milyen különleges is ez a nap, ha nekünk, magunknak megadatott, hogy ne így, egyedül éljük meg a karácsonyt. Szeretteink, barátaink, ismerőseink, gyerekeink nélkül. Mert ilyen is van. Akkor tudjuk értékelni, átérezni rájuk is gondolva igazán a szeretet ünnepe fontosságát, és annak üzenetét. Hogy számára ne az legyen, hogy "nem szeretem a karácsonyt...ez a szó nekem többé ne fájjon..."

Kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor nem fordulhatunk máshoz, nem kérhetünk külső segítséget, csak egyedül magunkra számíthatunk. Az előkészületek nincsenek ingyen.

Olyan jól meg tudjuk fogalmazni magunkban, hogy a sorsunkat mi irányítjuk. És a gyermek sorsát vajon ki irányítja? Nem a felnőtteknek kellene? Amikor eldöntötték, apa, anya, hogy külön utakon járnak, ki törődött akkor a gyerekkel? Neki/k milyen sorsot szántak vajon a szülei?
Gondoltak-e a hétköznapok után az ünnepekre is, a szeretet ünnepére?

Az elvált, gyermeküket egyedül nevelő szülőkre gondolok a szó szoros értelmében. Azokra az anyákra, akik utolsó erejüket összeszedve mégis csak adni szeretnének valamivel még többet magukból, mint odáig, a gyermeküknek.

Azokra az egyedülálló emberekre gondolok, akik évtizedek óta töltik magányosan a karácsonyt. Mert hibázhatunk, tévedhetünk, de még a legelvetemültebb embert is áthatja a karácsony körüli szeretet érzése. Ilyenkor válnak emberek nagyon, de nagyon magányossá és elhagyatottá.

Rájuk és azokra az önhibájukon kívül egyedül álló gyermekekre és anyákra, apákra gondoljunk, akik maradék erejüket is összeszedve próbálják hangulatossá, és emlékezetessé tenni ezt a számukra is csodálatosan szép ünnepet!

- zsoltne.eva -

2011. november 7., hétfő

Recycle-Újrahasznosítás

2011. november 6.

Mottó: A mágikus három „R” betű, reduce-reuse-recycle. Másképpen: redukál-újrahasznál-feldolgoz. Alkoss hulladékból!

Manapság egyre nagyobb tömeget mozgat meg, az úgynevezett recycle (újrahasznosítás) „őrülete”. Ami persze cseppet sem hóbort, vagy bolondság. Komoly szerepe és haszna van.
Nem mondom, hogy ez az életem, és kardot rántok a szemetelés ellen, de szeretem mindenből a legjobbat, a legtöbbet, és a lehető legtöbbször kihozni. Ezért is gyűjtögetek sok mindent, a 'hátha egyszer jó lesz még valamire' elven.
Napjainkban a téma reflektorfénybe került, s részemről két lényeges dolgot emelnék ki.
Az első és talán legfontosabb érv, hogy ipari mennyiségű szemetet termelnek már a háztartások is, amit nem képes a Föld ugyanolyan iramban feldolgozni, sőt van, amit egyáltalán nem is lehet. Ezért van szükség a környezettudatosságra.
Minimális ráfordítással kerti komposztálót készíthetünk, vagy szelektálhatjuk a háztartási hulladékot. Az otthonunkban használatos izzókat kicserélhetjük energiatakarékosra, és áramtalaníthatjuk a lakást, mielőtt elmegyünk, ugyanis a különféle elektronikai berendezéseknek „stand by” (készenléti) módban is van minimális áramfelvétele. Sok kicsi pedig sokra megy.
De a média is folyamatosan felhívja figyelmünket a téma fontosságára. Ilyen volt például a nemrégiben megrendezett TeSzedd! akció, „önkéntesen a tiszta Magyarországért”, vagy a november 19-én megrendezendő gardróbfrissítés az Arena Plázában.


Ebből következik a másik tennivaló, a példamutatás a jövő generációjának. A mi feladatunk megmutatni azt, hogy nem kell mindent eldobni, lecserélni, megsemmisíteni, ami éppen nem elég trendi, kissé ütött-kopott, patinás vagy elromlott. Van egy másik út is! Egy kevés fáradozásnak és kreativitásnak hála, a régiből talán egy új, az előzőnél sokkal jobb dolog születhet. Ezzel is a hajdani értéket megújítva, újra teremtve.
A lényeg ebben is a fokozatosság. Kezdjük ’kicsiben’. Erre remek példa a munkahelyem. Körülbelül egy évvel ezelőtt kezdtem a filteres teák tasakjából teavirágokat hajtogatni. Szép, illatos kis papírtasakok, sajnáltam őket kidobni. Viszont mivel egy virághoz 5 db-ra van szükség, nem haladhattam vele az általam kívánt ütemben.
Jött egy gondolat, megkértem minden kollégámat, hogy ne dobja ki, hanem tegye le az asztalomra, és cserébe, unalmas óráimban mindenkinek hajtogatok belőle virágokat. A tervezetnek nagy sikere lett, azóta kivirágzott az iroda. Számunkra is hihetetlen mennyi színes, illatozó virág született az elvileg kidobásra ítélt papírhulladékból.

Legyünk merészek és kreatívak, alkossunk hulladékból, hogy egy tisztább környezetben élhessünk.
(A teavirágok készítésének folyamatát a naplómban megosztom. A képen látható egy bögre teavirágcsokor, a sok közül.)

- Zsizsik -

2011. október 24., hétfő

A gyermek mindenek felett álló érdeke...

2011. október 23.

Az első gyerek...

Nálunk úgy alakult, hogy öt gyermekünket én nevelem.

Legalább az első közös gyermekünk megszületéséig megy vissza a történet, amikor rémületes dolgokat éltünk át. Emlékszem, milyen szép, életvidám volt a párom kismamának, és mennyire váratlanul, látszólag minden ok nélkül törtek rá időnként a görcsös fulladások. Teljesen tapasztalatlan voltam, a mesterséges lélegeztetés volt az egyetlen, amivel próbáltam kihúzni az időt a mentők megérkezéséig, és kérleltem hogy ne haljon meg, ne hagyjon itt a gyönyörű kislányunkkal.
Utólag restellem leírni is, de nagyon dühös voltam a mentőorvosokra, amikor a második alkalommal is a vállukat vonogatva távoztak, a kórházba szállítás helyett egyetlen nyugtató injekcióval elintézve a halálos betegséget. Annyi volt a hozzászólásuk, hogy nyugi, ez csak egy kis idegesség. A nyugtató injekció viszont tényleg hatott, mindig elmúltak tőle a szörnyű tünetek. Nekem is kérnem kellett volna egyet.
Harmadszorra minden ugyanígy történt, de amíg a mentőkocsihoz kísértem a távozó orvost, elmagyarázta a rosszullétek közönséges, szorongásos eredetét.

Az első balsejtelmeim így eloszlottak, de megjelent a láthatáron egy másik sötét felhő.
Jó, hogy nem rosszindulatú daganat, vagy infarktus, vagy valami más, szervi baj. Azzal viszont mit kezdjek, ha a félelem az anyaságtól, valamilyen megfoghatatlan félelem a jövőtől ilyen súllyal telepszik a páromra?

Megjósolhatatlan, kiszámíthatatlan változások előérzete kezdett eluralkodni rajtam, de teljes önbizalommal éreztem, hogy kézben tartom a helyzetet, mindent szépen megoldunk.

Az addig semlegesnek ható beszélgetések részletesen felelevenedtek bennem. Két éven át csak találkozgattunk. Most, épp hogy csak hozzám költözött, és még minden szokatlanul új volt? Erről soha nem volt szó. Igen, a szerelem sodró lendületében ezen én nem akadtam meg. Miért is nem? Kezdtem átérezni, hogy a főiskolások gondtalan életét élő lánynak mit jelent, ha az államvizsga után egy hónappal a szülőszobában találja magát. Mi lesz a terveivel? Biztosan voltak, vannak ilyenek, még ha talán magának sem fogalmazta meg őket pontosan. Valahogyan ezeket eddig elrejthette és átváltoztatta az érzelmek féltése és tapintata.

Nem volt jó ráébredni arra, hogy ő külön is, tőlem függetlenül is van. Esetleg még kiszolgáltatottnak is érezheti magát. Ez a gondolat úgy ért, mint egyfajta merénylet, és mindenféle irányba terjedni kezdett.

Nekem a gyermekvárás öröme csak egy passzió, szinte nem is vettem részt benne? Csúnya dolog lenne, ha így érezné! Igaz, hogy a lányos alakja teljesen elváltozik, ami nekem kedves, de neki talán ez nem éri meg? Mesélte, hogy régebben színésznőnek készült. Talán csak nem merte elmondani, hogy még mindig?

Egyáltalán ki ő, akit addig nem ismertem? Bevallom, ezt máig nem tudom.

Később már nem is voltam biztos abban, hogy én tartom kézben a helyzetet, csak abban, hogy a kulcsa nálam van. Egyre tisztább lett, hogy itt valakinek komoly áldozatot kell hozni mindhármunk sorsáért.

Férfi is vagyok, meg idősebb is, van lakásom, egzisztenciám, szilárdan állok a lábamon. Bizalmat, bármit kettőnk közül csak én hitelezhetek.
Egy boldog korszak véget ért, amikor a szavak nélkül magától-értetődőnek érzett dolgokat először meg kellett fogalmaznom.

Visszanézve mosolygok magamon.
Jó, fiatal voltam.


Egyszer majd folytatom.

- Juhász András Géza -

2011. október 17., hétfő

Casanova

2011. október 16.

„Ő egy Casanova!” halljuk néha ezt a megjegyzést bizonyos férfiakról, akik skalpvadászok és a ’legyet is röptében’ típusok hírében állnak. De vajon milyen volt az igazi Casanova? Tudjuk róla, hogy rajongott a nőkért, értett a nyelvükön és számtalan hódítást mondhatott magáénak.

Elvált nőként folyton lázasan kerestem az igazit.

A menő üzletemberrel, Ákossal, egy munka kapcsán ismerkedtem meg, a ’puccos’ irodájában találkoztunk. Az első benyomásom azt súgta, hogy egy frissen vasalt ingbe és divatos nadrágba bújtatott félénk óvodással hozott össze a sors. Mialatt bemutatkozáskor fogtuk egymás kezét, mégis rendkívül férfiasnak hatott. „Micsoda kettősség! Fénylő, acélkék, búskomor, lágy gyermeki szemek tartoznak egy erőtől duzzadó, robosztus kemény testhez. Vajon milyen lehet maga az ember, aki mögötte van?” – tűnődtem.
Nem sokkal ezután különös energiát éreztem a levegőben. Ákos felől olyan rezgések érkeztek, amelyekhez foghatóval már réges-régen találkoztam. Megborzongtam. Tudtam, hogy nem pusztán üzleti kapcsolat lesz közöttünk. Biztosra vettem, hogy ez egy sorsszerű találkozás, és nem állhat utunkba semmi.

Az események az első találkozást követően felgyorsultak.

Randi randit követett, két hét múlva már Ákos kényelmes kanapéján összebújva csodáltuk a kandallóban fel-felcsapó lángnyelveket, meghitt hangulatban hallgattuk a pattogó tűz ropogását.
Örömsóhajokat hallatva, szorosan Ákoshoz bújtam. Felkészültnek éreztem magam arra, hogy ne csak a lelkünk, a testünk is közelebb kerüljön egymáshoz.

Bevonultunk a hálószobába.

Gondolatban már ezerszer lejátszottam a szeretkezésünket, Ákost figyelmes, odaadó, gyengéd szeretőnek képzeltem.

Mire ellazultam, kezdtem elengedni magam és vártam a gyönyör fokozódását, Ákos már le is fordult rólam.

Megbénultam. Csak ennyi volt? Egy ultra gyors numera?

Értetlenül és kielégítetlenül hevertem az ágyon, fejemben kérdőjelek röpködtek. Két dologra gondoltam: „Valószínűleg annyira kívánt, hogy nem bírta tovább!” Ezt azonnal kiütötte a másik gondolatom: „Nem kívánt eléggé, de ha már elkezdte, gyorsan be akarta fejezni.”

Nemcsak a lélegzetem állt el, a hangom is elment. Megnémultam, a torkomban több ezer apró gombóc gyűlt össze. Nem szóltam semmit, szomorúan álomba szenderültem.

Másnap rengeteget töprengtem, szakirodalmat kerestem és egy barátommal is megosztottam a történteket. A barátom javaslatára nem mondtam Ákosnak semmit, csak vártam, és elhatároztam, hogy minden apróságra figyelni fogok.

Továbbra is találkozgattunk, de valami megszakadt bennem. Ő legtöbbször elbűvölően viselkedett, figyelmes volt, bókokkal halmozott el, néha viszont azt éreztem, hogy legszívesebben a pokolba kívánna. Az ágyban semmi változás nem történt, sőt mindig talált valami ürügyet, hogy elodázza a szexet.

A csodálatos álom, amiben a kapcsolatunk elején éltem rémálommá vált.

Kezdtem a saját nőiességemben kételkedni, azt hittem bennem van a hiba. Ezt a gondolatot aztán gyorsan elhessegettem, hiszen a volt partnereim egytől-egyik szex Istennőnek tartottak.

Kis ’kutatómunka’ után érdekes információk birtokába jutottam. Ákos után bomlottak a nők. Kiderült, hogy sokan állnak, álltak sorba a kegyeiért, de tartós, komoly kapcsolata szinte sohasem volt.

Egyszer volt nős, de szinte az első perctől kezdve menekült a családi fészekből, folyton kifelé kacsingatott. Házassága alatt felépített egy házat, elvégzett két főiskolát, és udvarolt több tucat nőnek.

Válását követően nem házat, inkább a karrierjét építgette, továbbra is rendületlenül csapta a szelet a gyengébb nemnek, és rengeteget sportolt.

Két dolog tűnt fel: a nők hihetetlenül nagy szerepet játszottak az életében, de mindig szükségét érezte, hogy lekösse az energiáit valami pótcselekvéssel.

Ákos azt is elmondta, hogy amikor már szorossá kezdett válni valamelyik kapcsolata, meghátrált, frusztrálttá, feszültté vált.

Biztosra vettem, hogy a nők a kedvességét, a barátságos stílusát, valamint a pénztárcáját szerették benne, nem a szexuális teljesítményét.

A lelkiző kisfiú engem is elbűvölt, de a hangulat ingadozásait, és a kis teljesítményét nem tudtam elfogadni. Úgy véltem nem az én dolgom a gyógyítása, ezért fájó szívvel bár, de szakítottam vele.

Nem sokkal ezután találkoztam egy pszichológussal, aki szakemberként ezt mondta: „Szexuálpatológiai ismereteim tükrében úgy látom, Ákosnak azért van szüksége egyszerre több hölgy rajongóra, hogy az önbizalmát erősítse. A legtöbb gyenge szexualitású férfi ezt teszi. Óhatatlanul a Casanova syndroma jut eszembe róla.

Casanova a rokokó korból 4500 oldalas memoárt
hagyott hátra, amit azóta is tanulmányoznak az orvosok. Szerelmi hódításainak számát biográfusai 1000-re becsülik. Orvosi szempontból azt tanulmányozzák leginkább, hogy étrendjében állandóan afrodiziákumok szerepelnek. Erre azért lehetett szüksége, mert gyenge képességei lehettek. Nagymértékben élt az akkor legismertebb afrodiziákum, a kőrisbogár por ajzó hatásával. Ez igen erős méreg is, amire emlékiratában úgy utal, hogy egy idióta kezében a gyógyszer méreggé válik, egy zseni kezében azonban a méreg válik gyógyszerré! Ezen kívül még számtalan ajzószert használt.

Ennek a gyenge képességének tudják be a szakemberek, hogy a meghódított nőnél, ha teljesíteni kellett volna, akkor már rohant a másikhoz, mert így nem derült ki képességének hiányossága.”

A Casanovák köztünk élnek…

.
Igaz történet.

-Lizelotte-


2011. október 4., kedd

Hogyan csábítsd el újra

2011. október 2.

Egy hosszú, többéves párkapcsolatban lehet még újat mondani, mutatni? Minden kapcsolatban előfordulnak hullámvölgyek, bizonyos impulzusok hatására változik hangulatunk, sőt még az érzelmeink is, viszont az nem mindegy, hogy meddig tart a hullámvölgy, és hova halad tovább a kapcsolat, s ha ellaposodik, mi a teendő.

Harmónia, reális énkép, vonzó külső

Mindennapi problémáink (anyagi, érzelmi, családi, munkahelyi) és a stressz, köztudottan romboló hatással van ránk, de mit tehetünk, hogyan küzdjük le. Először is, legfontosabb a pozitív hozzáállás, mindennek keressük meg a jó oldalát, ne a rosszat lássuk, és legalább otthon tegyünk kísérletet a stressz kizárására.
Lényeges a kiegyensúlyozott emberek harmóniában egymás mellett élése. Nélkülözhetetlen az is, hogy fogadjuk el magunkat, énképünk reális legyen. Amennyiben nem vagyunk megelégedve azzal a képpel, amit a tükörben látunk, ne legyünk lusták, tegyünk a változás érdekében, például, ha fogyni szeretnénk néhány kilót, egészséges ételeket fogyasztva, ésszerű diétát tartva, megfelelő kitartással, elérhetjük célunkat.
Ne hanyagoljuk el külsőnket, fordítsunk kellő figyelmet rá. Ki, mit tart alapvetőnek, kozmetikus, fodrász, körmös, már attól jobban érezzük magunkat, önbizalmuk növelése szempontjából sem mindegy, nőnek érezzük magunkat, és párunk is díjazza a változást.
Ne csak melegítőben lásson minket párunk, hanem csillogtassuk meg női mivoltunkat egy kevés smink és csinos ruha segítségével. Ne csak a háziasszonyt lássa benned, ami egy idő után unalmas lehet, hanem bájaid bevetve, a nőt is. Ehhez persze az is szükségeltetik, hogy te is nőnek érezd magad mellette, ezt a párodnak is kellene érzékeltetnie, pl. bókok vagy egy szál virág társaságában.

Kommunikáció, bizalom

A kommunikáció hiánya tönkreteheti két ember szerelmét, ezért szánjunk kellő időt beszélgetésre partnerünkkel. Emellett az egyén függetlenségének is meg kell maradnia, amit a párunk nélkül csinálunk, legyen az hobbi vagy egy könyv olvasása elalvás előtt, de törődjünk önmagunkkal, fordítsunk időt saját lelkünk ápolására, feltöltődésre.
A bizalom megléte is elengedhetetlen mindkét fél részéről, mert ha egyik már nem bízik meg a másikban, okkal vagy ok nélkül, a teljes helyreállítás már nem igazán lehetséges.
Figyelmesen hallgassuk meg párunk problémáit, kétségeit, kérdezzünk rá, milyen volt a napja, de ne vigyük túlzásba a faggatózást, úgy is elmondja, amit szeretne. Kölcsönös megértésre van szükség a mindennapokban. Legyenek közös témáink, nem kell mindenben egyetértenünk, nem baj, ha vannak saját gondolataink is, sőt.
Mindkét félnek akarnia kell a változást, dolgozni kell rajta, magától nem fog megoldódni. A felmerülő problémákat ne veszekedés keretein belül vitassátok meg, mert veszekedés közben elszabadulhatnak az indulatok, hanem próbáljátok meg kulturáltan, nyugodtan megbeszélni. Gondoljuk végig, miket éltünk át párunk mellett, mit köszönhetünk neki, hogyan képzeljük el a jövőt.
Sok munkára van szükség mindkét fél részéről, hogy ne legyen szakítás az ellaposodott kapcsolat vége.
Ha az egyik fél a szakítás mellett teszi le a voksát, ott már régen elromlott valami.

Rázd fel a szexuális életet

Az ellaposodott kapcsolatban valószínűleg a szex sem működik már úgy, mint az elején, és ritkábbak az együttlétek is. Etéren is sok erőfeszítést kell tenni a javítás érdekében. A kommunikáció itt is kulcsfontosságú, mert lehet, hogy régebben tisztában voltunk párunk szexuális szükségleteivel, mit, hogyan szeret, de ez is változhat, ezért erről is beszélni kell.
Újdonságok a szexben is segíthetnek előrebillenteni a dolgokat. Engedd szabadon a fantáziád, vagy nézz utána például könyvekben, vagy a neten, hátha találsz olyan szexuális „fogást”, amit szívesen kipróbálnátok.
Hangolódjunk kedvesünkre, de csak azt tegyük meg az ágyban, ami nem kellemetlen számunkra, tehát mindkettőnknek örömet okoz. A stresszt mindenképpen próbáljuk meg kizárni, mert a belső feszültség megöli a vágyat.
Hasznos lehet egy sokat sejtető fehérneműben eléállni, és elcsábítani, biztos, nem fog ellenkezni.
Nem lehet csupán a szexszel életben tartani egy kapcsolatot, de hidd el, sokat segít mindkettőtökön, és kihat az élet más területeire is, ha kiegyensúlyozott a szexuális életetek.

Közös programok

Szervezzünk olyan közös programot, amiben mindketten örömünket leljük, például wellness, sport, és akkor ne a problémákkal foglalkozzunk, egymásra koncentráljunk. Emellett, ha van közös gyermeketek, vele is vegyetek részt közös eseményeken, például állatkert, játszóház. Ezek a kellemes, közös élmények sokat tudnak javítani a kapcsolaton, kiszabadultok a szürke hétköznapokból, levezetitek a stresszt, s az együtt átélt dolgokban örömötöket lelitek, ezáltal közelebb kerültök egymáshoz is. A lényeg, ne legyen erőltetett, és érezzétek jól magatokat.

http://www.felesegek.hu/naplo/bejegyzesek/hogyan-csabitsd-el-ujra_3313

-Betsy-

2011. szeptember 29., csütörtök

Cigányszerelem

2011. szeptember 25.

Valamikor réges-régen történt…
Úgy emlékszem, hogy lehetett már vagy harminc, negyven éve is. Fiatal voltam, erőtől duzzadó csődör. Nem volt rét, amin ne kaszálgattam volna a virágokat, az illatosabbjait saját kezűleg le is téptem.
De milyen az idő? Kegyetlen, nem kegyelmez egyikünknek sem. Ma már csak a múltam emlékeiből élek - és írok -, messziről szagolgatom a virágokat, illatukat is csak gondolataimban őrzöm. Na meg persze, egy szálának illatát, az én tündérkém szívében…
Rég volt, szép volt… talán igaz sem volt?


Akkor kezdjük a mesét, én mesélek, te olvasó olvass, ha érdekel egy öregember története!

Előzmény:
Az alföld egyik legeldugottabb sarkában születtem. Szüleim a vidéki kisfalvak lakóinak szokásos életét élték. Mint a faluban mindenki, ők is a helyi TSZ-ben dolgoztak. Mi gyerekek meg a falu óvodájában töltöttük napjaink nagy részét. Itt ismerkedtem össze Lajcsival, akivel egy életre szóló barátságot kötöttünk, az első közös szerelmünk elvesztése után. Később az általános, majd a középiskolában is elválaszthatatlanok voltunk egymástól.
Ott ismertük meg Rozit, a csodálatos cigánylányt. Formás alak, fekete haj, sötétbarna szemek, igéző tekintet. Ez volt ő! A lányba mindketten szerelmesek lettünk, de végül ő Lajcsit választotta. Ez azonban nem állt barátságunk útjába, talán még szorosabbra is fűzte azt. A szabad időnk nagy részét hármasban töltöttük. Soha nem éreztem felesleges harmadiknak magamat. Sőt, mindketten szerettek.
- Bokor! Egyet ígérj meg az életedre, sose ha’gysz el bennünket! – mondta mosolyogva Rozi.
- És ti?
De ők csak vigyorogtak…
…Meg kellett esküdnöm "anyám életére", meg hogy "rohadjanak el a lábaim, és tőből száradjon le mindkét kezem", ha az ígéretem nem tartom be.

Egy csipetnyi retrofűszer…
Szép nyári napsütés.
Komcsi idők.
Akkoriban a nap is mosolygósabb volt. Munka, mint óceánban a só, pénz nem sok, de legalább nem is volt mire költeni.
…A Szerb utcán sétáltam, a Ferency utca felé. Lajcsi barátom megkért, hogy menjek el hozzájuk, beszélni szeretne velem „komoly ügyben”.
Minden szép volt. Gondtalanul folyt az életem. A nyári szünet is csordogált. Egyedül a csajozás nehéz feladata terhelte vállam. No persze csak barátom dolgán kívül; az az egy, nem éppen kedvemre való kötelesség nyomasztott rendesen.
- Essünk túl rajta – forgattam gondolataimat -, el kell mennem hozzájuk. Így kissé kedvetlenül, de elindultam Lajcsiékhoz. Menet közben már teljesen elfelejtettem célállomásom miatti félelmeimet. Az utcán rövidszoknyás fiatal lányok köszöngettek rám, én meg nekik vissza. Némelyeket nem ismertem, ők persze engem igen. A pár év, amit az oktatásban töltöttem el, megszaporította huszonéves rajongóim táborát.
Így járva, bámészkodva, egyszer csak megérkeztem.
Ferency utca 23, csengettem.
Lajcsi nyitott ajtót. Nem lepődött meg. Megszorította a kezem.
Sokat fogtunk kezet életünkben. De most valami hidegséget és elszántságot éreztem abban a kézfogásban. Nem ehhez szoktam tőle. - Nagy baj lehet – gondoltam. Erősen a szemébe néztem, de csak valami idegen érzést olvastam ki belőle.
- Mondd már barátom – szólaltam meg -, mi van?
- Na’gy kérésem lenne, kérlek a’lássan – mondta ő.
- Mit szeretnél kedves Lajos? – kérdeztem az én egyjókomámat.
Tudtam, hogy ezek a kérések mindig sokba kerülnek nekem. Nem az első volt ez, amikor Lajcsit meg kellett támogatnom. Hol ezt, hol azt vittem el hozzájuk, csak hogy a szegény flótáson, meg a rendes kis cigány családján segítsek.
- Nem ke’ll ne’kem semmi. Tudod, nem szokta’m én kérni tőled semmit se, ami neked sokba kerülne. Egy a’prócska’ szívesség ke'llne. Nagy a ba’j – mondta szomorúan rám nézve. Talán kis könnycsepp is kicsordult a szeméből.
Lajos erős ember volt. A sok munka ritka keménnyé tette. Minden izma kidolgozottan feszült meg rajta, amikor kihúzta magát. De most nem. Görnyedten állt előttem, szinte nem is ismertem rá. Valami bajt szagoltam a levegőben. Sok-sok forint elvesztésének rémképe vetült elém hirtelen.
- Nahiszen - gondoltam. Apró és szívesség, az kerül nekem sokba.
De olyan jó ember volt az én barátom, annyira kevés ilyet ismertem a romák közt akkoriban (azóta persze, ezek a tapasztalataim sokat változtak pozitívan), hogy nem is volt kérdés, igent mondok neki vagy nemet.
- Lajos! NEM! Most az egyszer el se kezdd, hogy mit szeretnél; mert ha belekezdesz, tudod úgyis segíteni fogok neked. Az én áldott jó szívem visz a sírba engem… miattad.
Fogtam a fejem. Akkor még nem is gondoltam volna, hogy nem a sírba visz, vagy nem engem, hanem ennél rosszabb dolog fog velem történni.
- De tanár úr kérem! Te egy jó ember va’gy. Nekem meg itt va’n ez a na’gy baj a nya’ka’mon.
Nem hittem volna, hogy Lajcsinak valami baja is lehetne a nyakának, de érzékeny ember lévén, ha már ennyire erőlteti a kérdést, hajlottam a meghallgatására.
- Lajos! Akkor üljünk be Tyson kocsmájába, és megbeszéljük! De te fizetsz! –hívtam fel erősen a figyelmét.
Gondoltam, hogy elrettentő leszek majd csórikámnak, és ezzel a csellel kihúzom a nyakam a készülő hurokból.
Rosszul gondoltam.

- Tyson egy felest nekünk – Lajos fizet.
A csapos a fejét vakargatta. Tudta, ez nem jelent jót. Legalább is neki nem.
- Azt ott látjátok? – és mutogatott az almára a pult mögött. Nincs ingyen pia!
Persze tudtam én, hogy a színház nem nekem szólt. Lajcsi pénztárcájának. De el kellett játszanom, hogy én is megrettenek a nálunk kétszer akkora embertől.
- Nyugi Tyson! – Lajos fizet.

Mielőtt Lajcsi elkezdte a mondandóját, lenyomott egy felest. Majd remegő hangon megszólalt.
- Tanár úr, édes ba’ra’tom! – egy mély levegővétel. Megha’lok – mondta szomorúan.
Na erre nem voltam felkészülve. Mit is lehet ilyenkor mondani. Ez valami trükk lehet.
- Lajos, ne hülyéskedj velem! – fogtam komolyra a beszélgetést.
- Meg fogok. Voltam orvosnál. Három hóna’pom va’n hátra. Ta’lán.
Csend lett. Nem szóltunk egymáshoz, csak öntöttük le a feleseket egymás utánjában. A sokadik után megszólaltam.
- Mi a baj Lajos? Komoly?
- Tanár úr, ez ma’n le van beszélve. Rák, hogy vinné el a’zt a keserves Úristenit! Nincs kiút.
Melegem lett. Rég nem találkoztam a halállal. Valamikor öt, hat éve halt meg nagyapám. Azóta messze elkerült a kaszás.
Körbenéztem. Láttam Tyson ijedt tekintetét. Fél füllel hallgatott bennünket.
Közelebb hajoltam Lajcsihoz.
- Miben segíthetek neked, Barátom?
- Mindent elrendeztem. Meg va’n a sír. Mindent ki is fizettem. Én rendes cigányként a’ka’rok megha’lni!
Szemébe néztem, és félelmet láttam benne. De nem a haláltól való ijedség félelmét, hanem valami mást. Valami sokkal iszonytatóbbat. Felém nyújtotta a kezét, és két kezével megfogta az én jobb kezem, és erősen megszorította. Hosszasan nem engedte el. Nem tudtam mit mondjak, elfogott valami gyengeség. Egyszer csak kitört belőlem, nem bírtam magamba fojtani. Hangosan elkezdtem zokogni.
- De ez nem igazság! Miért éppen te, a fajtád ördögit?! - verni kezdtem az asztalt. Tyson odajött, és csak annyit mondott.
- Kegyetlen a sors tanár úr! - majd jól megölelgette Lajcsit, és utána megveregette az én vállam. - Az én vendégeim vagytok – mondta szomorúan, lerakott egy üveg kisüstit, és visszament a pult mögé.
- Tanár úr – hosszú szünet -, akkor mondha’tom a kérésemet?
- A fene vinne el téged! Mondd már!
- Rozit te ra’d ha’gynám! – mondta. Kihúzta magát, majd erősen figyelt.
- Persze, persze vigyázok rá, az egész családodra.
- De én a’rra’ kérnélek, hogy feleségként szeressed az én Rozima’t. Tudom, hogy ő mennyire kedvel téged. Én másra’ nem ha’gyom itt ezen a keserves világon. Te biztos megteszed ezt ne’kem.

A temetés nagy felhajtással lett megrendezve. Lajos családfájának az összes létező és nem létező ágáról mindenki eljött, hogy lerója kegyeletét barátomnak. Ez afféle cigányszokás. A halált ők máshogy élik meg, mint mi, nem cigányok. Lajos halálával engem mindenki úgy kezelt, mintha én lettem volna a családfő. A különleges végakaratot senki nem kérdőjelezte meg. A szemükben cigánnyá váltam.

- Szeretlek téged! – súgta a fülembe Rozi - Köszönöm La’josért! És tovább zokogott.

Szeptember tizenharmadikán minden évben kisétálunk a sírhoz. Azóta két kis purdéval gyarapítottuk a családot. Én már többé nem voltam szabad. De nem is akartam. Az asszonyunk nekem mindent megadott, amit az életben ember kívánhat. Szerelem, boldogság család…
Már csak egyre vágyunk mindketten.
Egyszer még találkozni a mi Lajcsinkkal! Ha van túlvilág, ott vár bennünket.

http://www.youtube.com/watch?v=VK4uIZHnji8&feature=player_embedded

2011. szeptember 21., szerda

ISO-2011!?

2011. szeptember 18.

Felhasználói minősítési rendszert vezettünk be...

-Mi a fenének jó ez?
-Ááááá(!), már megint egy dolog amivel csak bajunk lesz...
-Ismét egy eszköz került a trollok (garázda felhasználók) kezébe...
-Minek ez a sok változtatás???!
-Így is bonyolult az oldal...

Te is ezt gondolod?                                                                            
Hm...
Ha a világ galamblelkű, birkatürelmű és csupán csak jószándékú emberekből állna, igazad is lenne.
Szép álom-világ...
Azzal hogy növekszünk, a társaság összetétele is vegyesebb lesz... -nem csak háziasszonyok sütögetik már köztünk a pogácsájukat-, így a felhasználóink sokszínűségéhez alkalmazkodnunk kell, a szabályaink sajnos mindezzel együtt bonyolódnak.

Mi meg szeretnénk mindenkit tartani!
Tehetnénk, hogy "felülről" nézünk benneteket, mint más oldalak adminjai; ha hibáztok figyelmeztetünk benneteket, utána felfüggesztjük, majd kirúgjuk a vétkezőt.
Mi már induláskor sem ezt az utat választottuk! Az oldal szellemiségébe ez nem fér bele.
Ugye, mint mindenkinek, neked is megvan a magad problémája? Nekünk azzal együtt is értékes vagy. Hisz az oldal egyik célja volt, az emberi, (pár)kapcsolati problémák kezelése. Ezek megoldásában viszont nem vagytok egyformák! Vannak akik magukban tartják, mások a világba kürtölik a legbelsőbb dolgaikat is. Így az egyes felhasználóink nem azonos módon, más-más habitussal reagálnak ugyanarra a helyzetre. Ebből is adódóan előfordul, hogy olyat mond el, olyan hangnemben szólal meg -ír- valaki, ami másoknak már sok, nem kíváncsi rá, esetleg látni se akarja; megint másoknak pedig nem okoz problémát, sőt "kukkolni" szeretne egy kis szaftos magánéletet...

Nem vagyunk egyformák!
Ezért kell egy rendszer, ahol megszabjuk, hogy kit és mit szeretnénk látni, olvasni. (A pornográf írásokat eddig is tudtátok szelektálni; ezentúl a "nagyhangú", nektek nem szimpatikus személyeket is tudjátok majd szűrni.)

Mivel az oldal szerkesztői, tündérei nem akarnak bíráskodni és óvodát sem kívánnak nyitni, de még csak átnevelő tábort sem szeretnénk üzemeltetni (eddig a 3in1-ben maximális turmixa működött az oldalon), így kitaláltunk egy felhasználói minősítő rendszert, amiben ti magatok minősítitek társaitokat, egyben ti magatok szabhatjátok meg, hogy milyen szinten vagytok toleránsak másokkal szemben. Mi a rendszert csak kontrolláljuk (a visszásságokat kiszűrjük és kompenzáljuk, esetleg szankcionáljuk).

A RENDSZER KEZELÉSE EGYSZERŰ!
A rendszer a felhasználóink által alacsonyan minősített (renitens) tagjaink hozzászólásait, naplóit és a nyílt cseten való megjelenését szűri. A cikkekre a felhasználó minősítési rendszer nem vonatkozik, azok attól függetlenül szabadon megjelennek!

Hogyan kezdjük?

1. Állítsd be a saját tolerancia szintedet, 0-10-ig!

Ezt az adatlapodon a szerkesztésben a "tolerancia szintem"-nél teheted meg:
http://www.felesegek.hu/adatlap-szerkesztes

*0-ával kikapcsolod a tolerancia rendszert, minden marad úgy, mint eddig, mindent és mindenkit látsz, de te senkit nem értékelhetsz, saját értékelésedet se látod; téged értékelhetnek!
1-essel mindent és mindenkit látsz, másokat értékelhetsz ("bigbrother" üzemmód)
2-4-ig van az amikor alacsonyra állítod a tűrési szintedet
5-ös az átlagos, egyben ajánlott szint!
az e felettit, 6-10-es szint az, amikor nagyon szűrve szeretnéd látni az oldal történéseit.
A tolerancia szinted akármikor újra módosíthatod!


2. Nézd meg a saját átlag toleranciaértékedet.
Mennyire tartanak téged renitensnek a többiek? 5 csillag felett jó, az alatt nem megfelelőre értékeltek téged a felhasználóink.
http://www.felesegek.hu/felhasznalo-adatlap

3. Nézz meg másokat és értékelj!
Nem kell minden felhasználót értékelned. Alaphelyzetben a rendszer mindenkinek megelőlegezett egy 7-es toleranciaértéket. Ha ettől el akarsz térni, akkor pontozz!
Pontozni a felhasználói adatlapon keresztül tudsz, a "Saját értékelésem" csillagokkal.
Az értékelésed tetszőlegesen akármikor újra módosítható!

4. Nézd meg, hogy kik vannak a "tűréshatárod" alatt?
Megnézheted azoknak a felhasználóknak a listáját, akiket a többiek vagy éppen te leminősítettél, esetleg nem kívánod a megnyilvánulásait (naplóját, hozzászólásait és csetelését) látni. Itt a nevükre kattintva, elugorhatsz az adatlapjukra, és módosíthatod értékelésedet!
Ez a lista a "Kedvenceim" menü alatt, a "Toleranciaszintem alatti felhasználók" gomb megnyomásával nézhető meg:
http://www.felesegek.hu/toleranciaszint-alatti-felhasznalok

További infók az ínyenceknek:
-A bejelentkezés nélküli olvasóink az 5-ösre vagy az afelettire minősített felhasználóink naplóit, hozzászólásait láthatják (a csetfal bejelentkezés nélkül nem jelenik meg).
-Alapbeállítás a saját toleranciaszintedre is: 5-ös (változtatható)!
-A saját értékelés felülírja a többiek átlagértékelését. Akit személyesen értékelsz, annak a "láthatósága/nem-láthatósága", a saját értékelésedtől függ (így tudod az olyanokat "láthatatlanná" tenni, akikek csetelését, naplóját, hozzászólásait nem akarod nézegetni; vagy fordítva, ha látni szeretnéd a közösség "ítéletével" szemben).
-A felhasználó minősítés teljesen anonim(!), tehát akit minősítesz, nem tudja visszakövetni, hogy te hogyan pontoztad, látod-e vagy éppen nem látod őt. Ebből kifolyólag kérjük a felelősségteljes hozzáállásotokat!
-A beállításaid a felhasználónevedhez kötődnek (másik gépnél jelentkezel be, nem változnak).
-Privát csetelést tudsz folytatni azzal a felhasználóval is, aki egyébként leminősített téged.
-A "Naplóink" menünél nem megjelenő naplóbejegyzést, a felhasználó adatlapján keresztül -felhasználó naplója-, meg tudod nézni.

A módosításokat az Impresszumban is megjelentetjük! Arról minden felhasználónknak értesítést küldünk ki. Aki nem fogadja el, a módosított impresszumot (szerződést), sajnos meg kell tőle válnunk:-(
Kérjük megértéseteket!

2011. szeptember 16., péntek

(Tesco) Gazdaságos szerelem (Pályázat)

A dobozos tejek pakolásával gyorsan elmegy az idő. Ez a munka nem igényel nagy szellemi erőfeszítést, leveszel egy dobozt a kocsiról, felteszed a polcra, azután a következőt, majd ismét a következőt, és így tovább.

Ha nagyon ügyes vagy, egyszerre akár több dobozt is összefoghatsz.Azután, ha már üres a kocsi, visszahúzod a raktárba. Közben a vásárlók tekintete rád tapad, te pedig lehajtott fejjel, görnyedve húzod, vonod, taszigálod a nyikorgó vasszörnyeteget. A raktárban megbontasz egy újabb bálát, és kezded elölről az egészet. A kezed jéggé fagy, a leheleted apró fehér felhőket rajzol a levegőbe, de már észre sem veszed. Néha félrelöknek a vevők, akkor félreállsz, udvariasan vársz, majd ismét a pult elé hajolsz.
Ha végeztél a tejjel, jön a kefir, majd a joghurt, azután a margarinok, vajak, sajtok végtelen halma, azután a túrókrémek, túrórudik, tejszeletek, amíg úgy nem érzed, tejtermékből áll az egész világ.
Szemben veled minden nap ugyanazok az arcok; a csemegés pult mögött a srác unott arccal méri a felvágottat, mellőle viszont frissen sült tészta illata árad, a stand előtt hosszú sor, a vevők mohón harapják a minden jóval megrakott pizzát.
Orrcimpád kitágul, mohón szívod, ágyazod magadba az illatot, ami felüdülés a polcokra folyó savanyú tej rothadó, erjedt szaga után, amit már megint nem töröltél fel.
Minden nap ugyanaz.
És egyszer csak ráébredsz, nem éppen erről álmodtál. Gondolkozol, kutatsz az elmúlt évek eseményei között, hogy vezetett idáig az utad, de rájössz, hogy fogalmad sincs, és erre is csak most eszmélsz rá, miközben itt guggolsz a büdös pult előtt az idétlen piros egyenruhádban, és tejet pakolsz.
Ezért becsukod a szemed, nekidőlsz az állványnak, és azt gondolod: nem, ez nem veled történik, te Jamaicában vagy, a forró tengerparton, és valahonnan a távolból, a vakítóan tiszta kék felhők alól reggie zene szól. A nap égeti a bőröd, a zene elvarázsol, és már épp ringatóznál az ütemére, mikor hirtelen érzed, megbök valaki. Kinyitod a szemed, és eltűnik az aranyló, homokkal szegélyezett part, eltűnnek a pálmafák, a hófehér napozóágyak, a színes törölközők, Bob Marley, a gitárszóló, a zene, csak a kereskedelmi igazgató mérges szeme mered rád, egészen közelről.

- Drága Lédi Dájána, megkérhetném, hogy álmodozás helyett a munkájára koncentráljon? – szólalt meg fellengzősen a magas, sötét szemű férfi. Veszélyesen közel hajolt a megszólítotthoz, nagy sötét szemében harag szikrázott.
A vörös hajú, vadóc külsejű lány, aki eddig a hűtőpultnak dőlve állt, kérdő arckifejezéssel, és meglehetősen értetlenül meredt a férfire.
- Tessék? – kérdezte. Szíve szerint tett volna néhány lépést hátrafelé, de az állvány útját állta.
- Diana... – kezdte újra a férfi, és még közelebb hajolt áldozatához. Nyakánál kigombolt, hófehér inge élesen elütött az áruházban dolgozó alkalmazottak piros egyenruhájától. Öltönyét, nyakkendőjével együtt valószínűleg az irodájában hagyta, és a lány orrát megcsapta a férfiből áradó kellemes parfümillat.
Bunkó - gondolta magában - még a nevemet sem tudja.
- Klaudia – mondta hangosan tagolva és zöld szemeivel kihívóan meredt a főnökére. A férfi nem vette a lapot, most ő volt az, aki meghökkenve nézett vissza.
- A nevem nem Diana, hanem Klaudia – ismételte meg a lány.
- Elnézést, Klaudia – húzta el gúnyosan a nevét a férfi, és a lány mellén lévő kitűzőre nézett, amire hanyagul ráfirkálva a „Dia” szó állt. - Ettől az apró bakitól függetlenül viszont a felszólítás Önnek szólt!
- Mit is mondott? – húzta ki magát Klaudia. A mozdulattal egyben a lelki egyensúlyát is visszanyerte és most már mosolyogva nézett a férfi szemébe.
A főnöke arca elfelhősödött, majd bal kezét hátratéve gálánsan meghajolt.
- Azt kérdeztem, kedves Klaudia – kérdezte ebben a pózban, mint egy jól nevelt középkori lovag - mi lenne, ha dolgozna is?
Klaudia arca megrándult, öklét mélyen a köpenye zsebébe dugta, nehogy alkalmazza valamelyik kevésbé hízelgő egyezményes jelet az áruházvezető nagyképű fiával szemben.
- Nos? – a férfi láthatólag még mindig a válaszra várt.
- Nos, mi?
- Megoldható, hogy nem támasztja itt a pultot?
- Elfogyott az áru.
- Jaj, most mi lesz? – vágott szándékosan ijedt arcot a férfi, de egy pillanat múlva újra az iménti parancsoló stílusban mondta:
- Akkor legyen szíves, hozzon árut a raktárból! Tudja, merre van?! – a mondat egyszerre volt kérdő, és egyben felszólító.
- Igen! – vágta rá a lány.
(Hogy az ég szakadna rád! - gondolta közben dühösen.)

Ahogy elhaladt az állateledeleket kínáló polcok mellett, csak azért is felbontott néhány madáreleséget tartalmazó dobozt és bízva abban, hogy a takarítók nem fedezik fel, az állvány alá szórta a magokat. Azután óvatosan kilesett a göngyöleg mellől. Nem akarta, hogy bárki is észrevegye, mit művel.
Nem volt szerencséje. A sor végén újra felbukkant az iménti férfi.
- Klaudia! – kiáltotta hangosan.
A lány megtorpant, majd kényszeredetten felé fordult.
Vaku villant. A hirtelen fénytől összehúzta a szemét, majd visszavonta a száján kicsúszni készülő káromkodást.
- Ez most mire volt jó? – kérdezte nyugodt hangon, önuralmat erőltetve magára.
- Csak lefotóztam az év dolgozóját.
- Attól én messze vagyok, nem?
- De – húzódott pimasz mosolyra a férfi szája. Sötét szeme villogott, látszott élvezi a helyzetet. - Megelőlegeztem.
- Ön igazán nagyon kedves. Ám óhatatlanul is felmerül bennem a kérdés, nincs jobb dolga?
- Nincs - válaszolta szemtelenül a férfi. – És Ön mit keres itt? A raktár az ellenkező irányba van.
- A mosdóba megyek.
- Az is az ellenkező irányba van. A raktár mellett.
- Tudom, csak kerestem … – nézett szét hirtelen a kutya- és macskaeledeles konzerveken túl - bort. Egy üveg bort.
- És talált a kedvére valót? – mosolygott egyre szélesebben a férfi.
- Igen. Találtam. – A lány úgy döntött, nem hagyja provokálni magát.
- És egyedül szándékozik elfogyasztani?
- Természetesen nem.
- És, ha nem vagyok indiszkrét, megkérdezhetem, hogy kivel?
- Igen.
- Tehát?
- Tehát, megkérdezheti, ám semmi köze hozzá! Most, hogy ezt a kérdést tisztáztuk, elmehetek?
- Nem!
A lány úgy meglepődött, hogy hirtelen szólni sem tudott, de belül majd szétrobbant a méregtől. Ilyen erőszakos, öntelt, beképzelt alakot! A férfi tiltásával nem törődve oldalra lépett, de érezte, hogy egy kéz elkapja a csuklóját, és visszatartja. A lány megperdült, és villámokat szórt a szeme.
- Azt mondtam, hogy nem! Beszélnem kell Önnel! Kérem, jöjjön az irodámba! – mondta a főnöke, és ellentmondást nem tűrve, határozott lépésekkel indult meg előtte. Úgy tűnt, hozzá van szokva ahhoz, hogy mindig, minden esetben követik az utasításait. Klaudia idegesen szaladt utána, tekintete önkéntelenül is a férfi széles vállára, hátára tévedt. Az ajtó előtt ijedten torpant meg. A… Brian - fresh food managar - állt a névtáblán. A férfi vezetéknevét már nem volt ideje leolvasni, mert az kinyitotta az ajtót, és gúnyos, de udvarias mozdulattal előreengedte.
Az iroda nagy volt, egyszerű, mégis ízléses sötét bútorokkal berendezve. Az asztalon rengeteg papír hevert szétszórva.
- Foglaljon helyet!
- Inkább állnék - fordult vele szembe határozottan a lány. Fejét felszegte, és a férfi szemébe nézett.
- Ahogy gondolja – vonta az meg a vállát.
- Nos, miről van szó?
- Klaudia – köszörülte meg Brian a torkát, miközben huncut pillantást vetett a lányra. – Mit csinált az imént az állateledeles soron?
- A mosdóba indultam, már mondtam.
A férfi tekintetében türelmetlenség villant, szája megrándult egy pillanatra, úgy tűnt mindjárt elneveti magát, aztán újra komoly arcot vágott.
- Az áruházban nem szokás etetni az állatokat.
- Nem értem, mire gondol? – nézett rá nagy szemekkel, kérdőn Klaudia.
– A kamera, minden nap rögzíti, ahogy végigmegy a polcok között, és szétszórja a madáreledelt.
Kis szünetet tartott, és folytatta:
- Ezen kívül rögzítette, hogy felbontott egy doboz négercsókot, azután egy raklapon helyet foglalva fogyasztott belőle, majd a hiánnyal nem törődve visszatette a dobozt a polcra. Néhány napja, sajtos kiflit evett. A kihelyezett mogyoróba, pisztáciába is rendszeresen belenyúl. Ez lopásnak minősül.
Klaudia elvörösödött.
- Ki vagyok rúgva?
A férfi hallgatott egy pillanatig.
- Nem – mondta végül.
Az asztalát megkerülve a szekrény elé lépett. A polcon szürke iratpapucsok sorakoztak.
- Mióta is dolgozik itt? Adott le önéletrajzot, ugye?
- Igen. Két hete.
A férfi mozdulatát a telefon csörgése állította meg. A kijelzőre nézve idegesen intett neki.
- Még folytatjuk – mondta, mielőtt a lány kilépett volna az ajtón.

Klaudiát másnap áthelyezték az egyik szárazáru osztályra. A döntést nem indokolta meg a csoportvezetője. De nem bánta, sokkal kellemesebben érezte magát itt, mint a hűtőpultok között, ahol állandóan fázott.
Az álmodozással azonban itt sem hagyott fel, és a bolt élelmiszerkészletének megdézsmálásával sem. Nem voltak gátlásai, és világéletében figyelmen kívül hagyta a szabályokat. Egyedüli gyerek volt, szülei elváltak, az anyja néhány kudarcba fulladt kapcsolat után, egyedül nevelte fel. Biztosítási ügynökként dolgozott, de mindig valami másra, újra vágyott. Állandó hiányérzetét a folytonos költözéssel próbálta kielégíteni. Amíg Klaudia kijárta a középiskolát, háromszor is lakóhelyet váltottak, igaz, városon belül. Azt még megvárta, hogy lánya leérettségizzen, aztán egy merész lépéssel az álmok hazáját választotta, és Floridába utazott, ahol egy szálloda mosodájában vállalt munkát. Klaudiát már előtte felvették az egyik egyetem antropológia szakára, ám anyja ellenőrzéséből kikerülve esze ágában sem volt egyetemre menni. Albérlőt fogadott, és egyik zűrzavaros kapcsolatból a másikba menekülve próbálta kitölteni az anyja távozásával keletkezett űrt. De miután lassan megcsappantak az Amerikából érkező csekkek, kénytelen volt munkát vállalni, és most itt állt az újonnan nyílt áruházban, kezdő árufeltöltőként. Most épp a keksz, tea, és édesség soron. Gondolataiba merülve tépte fel az egyik csoki csomagolását, és beleharapott a karamellával töltött mogyorós szeletbe. Az édes, kakaós íz nyugtatóan hatott szétzilált idegrendszerére. Utálta a munkáját. Még mindig.
- Dia, már megint? – hallotta meg hirtelen maga mellett kedvenc kereskedelmi igazgatójának mély baritonját. Tegnap nyomozott egy keveset a férfi után. Megtudta, hogy az apja angol, ezért a Brian név. Kezdett más szemmel nézni rá, már nem látta olyan arrogáns tuskónak, mint a tegnapi találkozásuk után.
- Kifizetem – mondta, és lassan felnézett a fölé magasodó arcra. Észveszejtő a pasi – gondolta. Azok szemek! Tekintete lejjebb kúszott, a férfi testére.
Ma a szokásos fehér ing helyett, feketét viselt. Fekete ing, sötét farmernadrág, a párosítás egy ragadózó nagymacskára emlékeztette. Egy fekete párducra. A cipőjére nézett. Fekete puma edzőcipőt viselt.
- Hagyja – vette ki Mr. Nagymacska a kezéből a csokoládét, és tekintetét a lányéba fúrva beleharapott. Sűrű, fekete szempilla keretezte nagy, barna szemét.
- A vendégem volt – mondta kaján mosollyal. Ruganyos léptekkel távozott, de a sor végére érve visszanézett.
- Ma délután csapatépítő tréning lesz, nem felejtette el ugye?
- Nem, ott leszek – válaszolta Klaudia hirtelen kedvesen. (És remélem, te is ott leszel – tette hozzá gondolatban.)
- Remélem, mert a múltkor is hiányzott.
A gondolatra, hogy a férfi már előző héten is figyelte, megremegett.
- Tegyen meg annyit, hogy az elvárásoknak megfelelően végzi a munkáját, és nem hanyagolja el ezeket a tréningeket! – hallotta a zord figyelmeztetést, ami egy pillanat alatt visszarángatta a valóságba. Brian egyáltalán nem foglalkozik vele, magasról tesz rá, hogy ő, Hideg Klaudia hol van, csak az idióta tréningje érdekli, ő pedig csak egy alkalmazott a sok közül. Egy olyan alkalmazott, akivel problémák vannak. Nem megy el a hülye csapatépítő tréningre, és eteti a verebeket.
- Muszáj ennyire komolyan vennie magát? – kérdezte a csalódástól bosszúsan.
- Tessék? – sétált vissza mellé vontatott léptekkel a férfi, mintha egy lassított felvétel szereplője lett volna.
- Csapatépítő tréning az árufeltöltőknek? Mire jó az? – kérdezte dühösen Klaudia.
- Lehetőséget ad a fejlődésre, önmaga fejlődésére, egy-egy ilyen tréningen kiderül, hogy megfelelő területen dolgozik-e, hiszen az a cél, hogy azt a munkát végezze, ahol a tudásának, és a személyiségének a legjavát tudja nyújtani – mondta idegesítően szabatosan a férfi.
- Most viccel?
- Nem. Miért viccelnék?
- Tudásomnak, és személyiségemnek megfelelő munka? – sziszegte az arcába. - Most őszintén, magának nem tökmindegy, hogy tejet pakolok, vagy kekszet?
- Nem érdekelnek a kifogásai! A szabályok Önre is vonatkoznak! Délután négykor legyen a vezetői iroda melletti teremben!
A lány dühösen hallgatott.
- Ön mindig így viselkedik? – kérdezte már szelídebb hangon Brian.
- Ezt hogy érti?
- Mindig ennyire figyelmen kívül hagyja a szabályokat, és a felettesei utasításait?
- Általában igen – morogta.
- Értem. Azt hittem, csak velem játssza el ezt.
- Á, - húzta mosolyra a száját Klaudia. – Ne érezze magát különlegesnek!
- Aha – komorult el a férfi arca. – A cég fizet azért, hogy egy elismert tréner foglalkozzon az alkalmazottakkal. Nem hiszem, hogy heti egy foglalkozás olyan nagy áldozatot követelne Öntől. Elvárom – tartott szünetet - hogy ott legyen!

A terembe késve érkezett, szinte már mindenki elfoglalta a helyét a hosszúkás, téglalap alakú asztalok körül. Akinek nem jutott hely, az a falak mentén elhelyezett székek egyikén szorongott. Klaudia felemelte a fejét, szabad hely után kutatott. Munkatársai, ezek az ismeretlen, mégis ismerős emberek hangosan zsibongtak, mocorogtak, nevetgéltek. Néhány stréber előtt füzet, és toll hevert. Hirtelen meglátott egy szabad helyet az egyik asztalnál.
A tréner is megérkezett közben, és bemutatkozott, valamilyen Elvirának hívták.
A hangja valahonnan nagyon távolról érkezett hozzá, a tömeg, a levegőtlen helyiség, és zsongás elálmosította, alig tudta nyitva tartani a szemét. A mellette ülő egy iratcsiptetővel ellátott táblát adott a kezébe. A csiptető alatt néhány fehér lap volt.
- A csoportvezető küldi – súgta oda neki. Klaudia elhúzta a száját és a tábla fölé hajolva firkálgatni kezdett, hogy úgy tűnjön, jegyzetel. Elvira épp azt mesélte, hogy legközelebb sörös- és üdítős rekeszekből fognak akadálypályát építeni az áruház mögött. Négyfős csapatokban. Magyarázott még valami zászlóról, amit majd el kell venni az ellenféltől. Klaudia némán forgatta a szemét, és azért imádkozott, hogy legyen minél hamarabb vége a szenvedéseinek, és az előadásnak. Imája meghallgatásra talált, úgy tűnt Elvira is elfáradt, és befejezte végre a mondandóját.
Az ajtó halkan kinyílt, ám ő mégis felfigyelt rá, Brian lépett be rajta. A lány elkapta a férfi pillantását, ahogy elégedetten szétnézett a teremben, és felé bólintott.
Megkönnyebbülten tolta hátra a székét, de érezte, hogy a lába megakad valamiben. A mögötte ülő lány lábában.
- Ó, bocsánat – nézett hátra kedvesen a kreol bőrű, nagydarab lányra.
A húspultnál szokta látni, ahogy kövér, szőrös karjaival a karajokat pakolja. Vagy a tarját. Sosem érdekelte különösebben, hogy hívják azokat a csontos izéket, és a lány arca sem tűnt túl barátságosnak fölöttük. Mint ahogy most sem volt az.
- Ezért még megszívatlak – mondta.
Klaudia megrázta a fejét, remélte, hogy rosszul hallotta a szavakat, és táskáját felkapva az ajtó felé indult. A szőrös karú követte, és mikor épp kilépett volna, mellé sodródott, aztán mintha csak véletlenül történne, meglökte a testével. Klaudia válla nagyot csattant az ajtófélfán.
Egy pillanatig dermedten állt, szája tátva maradt a felháborodástól, majd nem hagyva annyiban a dolgot, hátulról nagyot rúgott a támadóba. A szőrös karú felvisított és megperdült a tengelye körül. Hirtelen csend lett, és mindenki rájuk nézett.
- Azonnal jöjjön velem – vágott át Brian a tömegen. Megragadta a lány karját, és az irodája felé indult vele.
- Engedjen már el! – sziszegte Klaudia dühösen. Hosszú szoknyájába beleakadt a lába, ahogy megpróbált lépést tartani vele.
Az megállt egy pillanatra, ránézett, majd még erősebben szorította a karját.
Akárhogy próbálkozott, nem tudott kiszabadulni. Aztán már nem is akart.
A folyosó üres volt, és ide nem hallatszott el a hatalmas csarnok zaja. A férfi megállt az iroda előtt, jobb kezével előkotorta a kulcsát, majd a nyitott ajtón maga elé engedve belökte a szobába. Klaudia bár nem kínálták hellyel, sértetten ült le a hosszú tárgyalóasztal melletti egyik székre. Megigazította a blúzát, mely szabadon hagyta a hátát, megmutatva a gerince mentén végig futó tetovált virágmintát A férfi önkéntelen is követte a mozdulatot, ahogy a lány a nyakában lévő pántot újrakötötte. Ahogy felemelte a karját, látszott hogy a blúz alatt nem visel melltartót.
Brian idegesen nyelt egyet és megfordult. Az ablakon túli tájat nézte, amíg a lány komótosan megigazította szandálja csatját, és elsimította a szoknyáját a térdén.
Mire rendbe szedte az öltözékét, ő is megnyugodott, és higgadtan szólalt meg:
- Felmondok!
- Nem tartóztatom – morogta a férfi. – Ez egy munkahely, ha nem vette volna észre! Ahol nem viselkedhet így!
– Nehogy már megszabja, hogy viselkedjek! – csattant fel a lány. – Maga talán mindig betartja a szabályokat?
Narancsszínű haján megcsillant a napfény, arca sápadt volt. Szája megremegett, és Brian vágyakozva nézett végig a testén.
- Talán csodálkozni fog, de igen – hangzott a válasz.
- Az a maga baja – vonta meg a lány flegmán a vállát. -Elintéznénk most a papírokat?
- Igen, persze –lépett megkönnyebbülten a szekrény elé a férfi. Végre el tudta foglalni magát valamivel.
Elővette a leszámoláshoz szükséges nyomtatványokat, és átnyújtotta neki. Egy pillanatra összeért a kezük, és mindketten idegesen kapták el.
- Adna egy tollat?
- Természetesen.
Újabb villám rázta meg őket, és a toll a földre esett. A férfi lehajolt érte, tekintete végigsiklott a szoknyából kibújó karcsú bokán. A toll ismét a földre esett, és Brian a lány szoknyáját felhúzva, megérintette a selymes, finom bőrt. Kezével egyre feljebb tolta a könnyű nyári szoknyát, és Klaudia megmerevedett a gyönyörűségtől. A férfi már a combjait simogatta, kezével lassan széttárta lábait, aztán egy pillanat alatt felkapta, és az asztalra ültette. Kibontotta a szalagot, ami az imént oly gondosan lett megkötve, és az anyag a lány dereka köré hullt, szabadon hagyva formás, kerek mellét. A férfi ráhajolt, szájába vette az egyiket, majd mintha össze akarná hasonlítani a kettőt, a másik mellbimbóját kezdte szívni.
- Brian... – nyögött fel a lány.
- Igen?
- Ne felejtkezzen el arról, hogy ez egy munkahely, …ahol nem viselkedhet...így…
- Talán most az egyszer kivételt tehetek - duruzsolta a férfi, és nyelvével finoman haladt egyre feljebb, majd a nyakát csókolta, a fülcimpáját harapta, egészen addig, amíg a lány borzongani nem kezdett, és érezte, nem tudja visszafogni a sikolyát.
- Brian?
- Hm?
- Sikítani fogok…!
- Nyugodtan, Drágám! – nézett a férfi a vágytól csillogó szemekbe. – Az ajtó hangszigetelt. 

A cikket írta: Bianka

Ikerlángok - pályamű

„Oldjon fel az ég önző vágyaim alól....” Vannak érzések, amelyek sosem múlnak el. Vannak képek, amelyek sosem fakulnak meg, és vannak érintések, amelyeket sosem felejtek el. Még hiányzol.

Ezen a kora nyári esős estén, mikor sétálni mentél, hosszan álltam az erkélyen. Néztelek a fák lombjai között. Lassan ballagtál cigarettát keresve, és valahonnan a nadrág mélyéről gyufát. A mosolyom simogatta már őszbe hajló buksidat. Többé nem látjuk egymást. Csak egyszer találkozhattunk. Ma délután.

Álmaimból határtalan világot építettem fel. Életre keltettelek benne téged. Azt mondtad, csak egy hologram vagy, sohasem lehetünk együtt. Nem akarsz tönkre tenni. Berendezkedtem a szíved palotájában. Ott vártalak. Álompillangók szárnyán jöttél el hozzám. Éjjelente a fantáziánk ölelkezett, mígnem megszeppentünk.
Egyszer találkoznunk kell! – kértelek, mert szeretlek.
Csak egyszer láthatnálak! – kérted, mert szeretsz.
Azt nem lehet. De igen. Őrülten.
Bejártuk együtt az elképzelt birodalmunkat, megéltük, mint egy kalandregényt. Szenvedéllyel szerettünk minden fejezetben. Időtlenül, egymásba feledkezve. Hétköznapi álmaink voltak. Papírból kivágott jelmezekből ruházkodtunk.
Most vetkezünk.
Akartuk már ezt a percet, hisz sosem láttuk még egymást. Mindjárt megérkezem.
Már vársz rám.

Melyik fejezetet játsszuk el, melyik álmot keltsük majd életre? Talán azt, amelyikben fáradtan értél haza, és fürdettelek. Amelyben az első gyengéd csókot adtam a szádra, és rajta hagytam. Kinyúltál a kádból. Kerestél, és végre megtaláltál.
Már vártam rád.
Imádtam azt is, ahogy beszéltettél, míg ruhátlanra csókoltál. Mikor a parton sütkérezve apró pettyeket nyomtál rám a tubusból, és nem kented el, - had vágyakozzam az érintésedre. Játszottál velem.
A kedvencem mégis egy téli álom volt. A forralt boros bódé előtt melengetted az átfagyott ujjaimat. A kabátod szárnyai alá vontál, hogy ne remegjek. Teát főztél, raktál a tűzre. Ruhástól parancsoltál az ágyba, majd úgy hagytál.
Mert szeretsz.

Megszeppent kislánynak érzem magam, aki először találkozik a Télapóval. Tudom, hogy gyönyörű lesz veled. Nem tervezhetünk, mégis itt vagyunk. Pár perc, és meglátjuk egymást. Abban a pillantásban minden benne lesz. Vagy összetörnek az álmok, vagy térdig járunk a csillagporban.

Egyre gyorsabb léptekkel haladok feléd. Magas sövény rejt az utolsó méteren is. Alig nézek szét az úton, már szaladok. Belépek az életedbe. Felismerjük egymást. Boldogságvigyor fut körbe rajtunk, fülig ér a szánk. Két mohó szempár becézi egymást. Pozitívan gondolkodtunk, rosszabbra számítottunk.

-De édes pofid van - mondja a szád.
-Csak elvakít a napsütés - mondja a szám.
-Gyönyörű vagy, ellenállhatatlan - mondja a szemed.
-Végem van - mondja a szemem.
-Érezni akarlak – simogat a kezed.
-Nem biztos, hogy szabad – kulcsol át a kezem.
Markáns tekintet. Férfias, érzéki. Gyengéden simogató. Ezektől a szikráktól féltettem a szívemet. Késő, már meztelen. A lelkem ruhája következik. Együtt bontjuk le burkait. Nincs egy szál kelme sem rajta, amiben elrejthetném.

Simogató ölelésben ismerkedünk. Vetkőztetnélek, de nem hagyod. A magasba emelsz. Hangosan kacagom, szédülök. De jó. Végre együtt nevethetünk. Gyönyörködve kutatom az arcod, homályos a túl közeli kép. Két puszit kapok a fáradt szemekre. Odaadom a szám, elfogadod. Szeretem. Kalimpáló lábaim biztonságot keresnek, a derekadra fonom őket. Az ölünk megszólítja egymást. A felgyülemlett erő két pólusban feszül, összekapaszkodik, nem engedi el a másikat. Mindketten izzunk belül. Lecsúszom rajtad, a földre engedsz, pedig a mennybe vágyom. Oda már együtt megyünk.

-Csordultig van veled a szívem – hajol fülemhez a szád.
-Ne félj, Kicsim – nézek fel rád.

Alig találsz meg a karodban. El vagyok veszve. Vágyakozva nyúlunk egymás ruhái alá. Keresed a szívemet. Megtalálod. Az első csókot ő kapja, megcirógatod, megpuszilod a bimbóját. Csendben vetkőzünk. Nem sietünk. Ünnepelünk, ez az ajándékozás napja. Fölém hajolsz, szerelemmel bújsz a szemembe. Felfedező útra indul a szánk, mesésebb, mint az álom. Még lassítunk, ameddig lehet. Eddig lehetett. Forróság remeg körülöttünk, egymásnak rohanunk, mint két mágnes. Csókolva engedlek magamba. Alig mozdulunk, de már szédülünk. Elenged a szád, fogva tart a szemed.
-Nézz rám gyönyörűm. Engedd, hogy lássalak – súgod. Élvezed, ahogy a pupillám remeg. Félrefordítanám a fejem, ne lásd a gyönyöröm. Megállsz egy pillanatra, a tekintetünk szeretkezzen tovább. A boldogságtól hevülten ragyog a szemed. Szemérmetlenül becézel. Rosszalkodsz. Oldalra fordítasz, úgy bújsz mögém. Szinte betakarsz, ahogy újra összeforrunk. Élvezek, viszlek magammal. Összekulcsolt kézzel indulunk. A Tejútra léptünk. Mint két láng, úgy lobbanunk egybe, egy sóhajban lüktetve. Eltévedek a térben, az időt már nem ismerem. Megszépülök a gyönyörben, kifeszít a mámor. Már tudjuk, hogy szeretünk. Végtelen simogatásban, ölelésben alszunk el. Ez most álom, vagy valóság?
Nem tudhatom.

Ébredezem, lassan nyitom ki a szemem. Finom inger fut végig a gerincem mentén. Kezem még a combjaim között, belealudtam megint az egyedüli szerelembe. Félálomból emlékként izzik fel egy érintés, a testem a gondolatra odaadóan feszül. Megsimítom az arcom, visszahoznám az érzést. Ez most álom, vagy valóság?
Nem tudhatom.

–Itt vagy, Kicsim?
- Mennem kell, Hercegnőm.
–Találkozhatunk még?
-Az álmainkban, igen. Te egy csoda vagy.
-Veled álmodtam, veled ébredtem. Mert szeretlek.
-Hogy hol jártál álmodban, nem tudhatom, de az biztos, közben fogtam a kezed. Mert szeretlek.

Halk nyikorgással csukódik a lépcsőház ajtaja. Valaki elment. Langyos eső hull rám, ahogy az erkélyre lépek. Nézlek a fák lombjai között. Lassan ballagsz cigarettát keresve, és valahonnan a nadrág mélyéről gyufát. A mosolyom simogatja már őszbe hajló buksidat. Többé nem látjuk egymást. Csak egyszer találkozhattunk. Ma délután.

http://indavideo.hu/video/Demjen_Ferenc_Hianyzol
A cikket írta: Je t'aime

2011. szeptember 12., hétfő

Romantikázzunk még...

2011. szeptember 11.

Ha pályázat, akkor mindig írok róla egy-két mondatot.
Most egy extra hosszúra elnyúlt versenyünk záródott le. Májusban hirdettük meg az erotika és (vagy) romantika pályázatunkat, amit augusztus végén zártunk le.
Nagyon sok nevező volt. Az eddigi legnépszerűbb pályázatunkként, mintegy 120-an neveztetek írásaitokkal.
A pályázatok közt szerepeltek novellák és versek is. A dobogóra három novella "állhatott fel". Az első, Novák Gábor - Virágének blues című novellája lett, második, Bianka - (Tesco) Gazdaságos szerelem, és a harmadik helyre, Natasa - Szingliregény részlete futott be.
Kihirdettünk még pár különdíjat.
A feleségek.hu különdíját az oldalon legjobban értékelt (http://www.felesegek.hu/cikkek/?order_by=ertekeles) pályázati írásnak adtuk oda; a díjat Nem Tom - Butusok? című írása kapta. Míg a közönségdíjat (legtöbb facebook like, de az oldalon is a legtöbbet látogatott cikk) Je t'aime - Ikerlángok című írásával nyerte meg.
Vers különdíjat kaptak: Damm József (Toribá) - Mazochista akrosztichrondó; M. Krisztina - Park és séta; valamint a A szekszárdi borász vígan… című versek.
Oklevélben részesültek: Leo Leonardovics - A férfi és az idő; Rica L. - A kis hegyi házban; Avina - Ő ennél többet érdemel; Inga - Örökké, és még tovább...; Mr. Darcy - Visszapillantó; ,,Magam imádó önmagam" Ady után szabadon; Miért? című cikkek és gazdáik.
A további döntőbe jutott írásokat a http://www.felesegek.hu/palyazat oldalon nézhetitek meg.
A győztes írásoknál a történetek remek kidolgozása mellett, kiemelném a szereplők jellemábrázolásainak finomságait. Nagyon tetszett mindegyik! A "Virágének blues" diákos, szerelmes, ábrándozós szereplői mellett, nekem -ellenpontként- külön bejött Bianka "Tesco-realista" írásának lány alakja, vagy érdeklődve olvastam a "Szingliregény" főszereplőjének érzelemváltozását.
Külön gratulálok az első három helyezett írónak!!!
A három remek írás mellett még pár kiemelkedő novellát is olvashattunk. Nehéz döntés elé állítottátok a zsűrinket. Nekik is köszönet a munkájukért!

A további díjazottaknak, nevezőknek is gratulálok! Az olvasóknak pedig köszönöm, hogy olvastak vagy épp hozzászólásaikkal segítettetek bennünket!


*Ezek után felfedhetitek neveiteket az írásaitoknál (a Funkciók menüben /jobb oldalon/ > Cikk módosítás > A szerző nickneve publikusnál, kattintsatok az igenre!)

**A díjakat szép lassan postázzuk nektek, várjatok türelemmel! Megértéseteket előre is köszönöm!
A bejegyzést írta: Tündér

2011. szeptember 6., kedd

Virágének blues - A pályázat 1. helyezett írása


- Iszalag, iszalag, szalag - Emese felém emelte egymáshoz szorított ökleit. A csuklóján zöld indák és levelek, fehér virágok, alig néhány árnyalattal világosabbak a bőrénél.
Növényfetisiszta volt; senki mást nem ismertem, aki ennyire ragaszkodott volna a kedvenc virágaihoz. Mindig akadt nála egy bimbó - hajba tűzve vagy ujjak közt forgatva -, a könyveiben egy-egy lepréselt levél, vagy legalább egy virágmintás borítójú füzet. Aznap a ruhája volt soron: műselyem blúzt viselt, félregyűrt gallérral és fakó margarétákkal.
Felkönyökölt, dekoltázsa villant - a csuklójáról lepattantak az indák -, és nekem szegezte a kérdést:
- Tulajdonképpen miért szebb a virágok népi neve a latin nevüknél, hm?
Gyakran kérdezgetett így, szeszélyesen, egy-két logikai lépcsőfokot átugorva. Mások bolondosnak tartották ezért, hebehurgya kislány-butaságot olvastak a fejére - én viszont úgy véltem, egyszerűen gyorsabban gondolkodik, mint a legtöbb ember.
- A latin nevet a tudósok adják - sóhajtottam azon a magyarázó hangon, amit Emi tancibácsisnak nevezett, és nagyon-nagyon szeretett. - A tudósok pedig elemeznek. A szépség meg már csak olyan, mint egy jó dalszöveg: ha elemezni próbálod, szertefoszlik.
- "A szépség - ízlelgette - szertefoszlik." Mint egy jó szöveg. Vagy mint Charlie Parker szaxofonszólói, hm?
- Igen, mint Charlie szólói, például.
Emi rám mosolygott, a hátára fordult - a mellén megfeszült a műselyem -, és legördült az árokba, a fiatal, elvirágzó bodzabokor alá. Fűszálak tapadtak a ruhájára, a hajába, és ettől úgy festett, mint akit zöldre melírozott egy habókos fodrász.

A telket néhány hete fedeztük fel, a vizsgaidőszak elején. Emese egy délután átjött hozzám, a hóna alatt a könyveit cipelte. Unja a szobáját, herótot kap a négy faltól, panaszkodott. Impulzusok, azok kellenek, csapta az asztalra a sörösdobozt - sosem láttam, hogy pohárból itta volna -, és megkért, segítsek neki valami ingergazdag környezetet találni, ahol végre megfelelően koncentrálhat.
Mikor megjegyeztem, hogy az új impulzusok csak nehezítenék a koncentrációt, ciccegett, és egy te-nem-értesz-semmit pillantást dobott felém.
A kávéház túl drága volt neki, a fagyizó túl zajos. A park vénkisasszonyoknak való, különben is, fantáziátlan hely. Másfél órája kószáltunk már a városban. Beletörődtem, hogy aznapra lőttek a tételezésnek, és fél lépéssel lemaradva, ál-sztoikus nyugalommal követtem a kócos, barna tincseket, amikor Emese megtorpant, gyorsan és váratlanul. Nekiütköztem a lapockájának.
- Hm?
- Nézd csak! - Kinyújtotta a karját, és egy üres telekre mutatott, két bérház ablaktalan tűzfalai közé beszuszakolva.
- Aha - mondtam semleges hangon, mivel nem tudtam, hová akar kilyukadni.
- Itt fogok tanulni! - jelentette ki diadalmasan.
- A gazban?
Szemrehányóan nézett rám.
- Ez nem gaz. Rét. A virágok illata segít a tanulásban.
Mikor megjegyeztem, hogy ilyenről még sosem hallottam, megvonta a vállát.
- Semmivel sem különösebb, mint zene mellett magolni.
Kénytelen voltam igazat adni neki.

- Tul'képp miért a közgázra jelentkeztél?
Vállat vontam.
- Mindenki ezt kérdezte. A tanárnak azt mondtam, azért, mert jók a jegyeim; fateréknak, hogy ezzel lehet a legjobban keresni.
- Na és valójában miért?
Kiköptem az agyonrágcsált fűszálat.
- Mit tudom én? Úgy értem, tényleg jók a jegyeim, és tényleg jól fizetne egy közgazdász állás... de ezen az alapon programozónak is jelentkezhettem volna, vagy tolmácsnak, vagy űrhajósnak...
- Az űrhajós szakma nem is fizet jól.
- ... az egész olyan esetleges volt. Mint mikor úgy mész be a könyvtárba, hogy még nem tudod, mit akarsz olvasni. Aztán hazafelé tartva meglepődsz, hogy a hónod alatt ott egy Dosztojevszkij vagy valami laza kis lektűr. Okok nélkül - egyszerűen így történt.
Egy ideig némán feküdtünk, én a hátamon, fejemet az árok partjának vetve, Emese hasra fordulva, állát a tenyerébe támasztva.
Ha jobbra fordultam, profilból láttam az arcát. Apró orra volt, fitos és hegyes, engem mindig az animefigurákra emlékeztetett. Az állán feltorlódott a bőr, elmélyült a gödröcske, ahogy a tenyerébe helyezte a feje súlyát. A tekintete ide-oda ugrált a címszavak, definíciók és tételszámok között. Ahogy figyeltem, barna írisze villanásai, a szuszogása és a papírlapjai zizegése között öntudatlan ritmus körvonalai bontakoztak ki. Különös kis ritmus volt ez: váratlan helyeken elszórt hangsúlyokkal, nekiiramodásokkal és megtorpanásokkal tűzdelt offbeat - Kenny Clarke dobolt így a régi bop lemezeken. A napfényhez és a lassú délutánhoz nem illett ez a lüktetés, mégis úgy éreztem, órákig el tudnám nézni.
- Megvan töriből a húszas tételed? - fordult felém egyszer csak Emese.
- Az melyik?
- Második világháború.
- Nincs, ki sem dolgoztam. Annyi filmet láttam már róla, hogy kívülről tudom az egészet.
- Aha. Mással is így vagy?
- Hogy így?
- Hát, hogy ha elég filmet nézel, mindent tudsz a témáról.
- Nem - ismertem be a fejem ingatva, tarkóm a fűcsomóknak dörzsölve. - Legalábbis most nem tudnék ilyet mondani.
- Akkor jó. Ha sok romantikus filmet néznél, mindent tudnál a szerelemről. És az unalmas lenne, hm?
- Igen, azt hiszem, nagyon unalmas lenne.
Egyszerre mellém hengeredett, fölém hajolt. Éreztem, ahogy az ujjai belemarkolnak a bicepszembe.
- Figyelj, szeretnék kérni tőled valamit - rekedt el a hangja. - Ígérd meg, hogy mindenáron megpróbálsz eljönni az ötéves osztálytalálkozónkra.
- Hiszen azt sem tudom, holnap milyen tételt fogok húzni - mosolyodtam el. - Hogy ígérjem hát meg, hogy öt év múlva biztosan eljövök?
Csücsörített, ujjai feljebb vándoroltak a karomon.
- Nem, nem érted. Én csak azt kérem, próbálj meg ott lenni az osztálytalálkozón.
- Nem látom a különbséget.
- Ha most csak úgy elválnánk, az borzalmas lenne. Képzeld el! Várok rád a találkozón, és te nem jössz el. Azt is hihetem majd, hogy elfelejtettél engem. Viszont ha megígéred: mindent megteszel, hogy ott lehess, akkor azt fogom gondolni: "Már csak néhány nap. Biztosan elképzeli, milyen lesz újból találkozni velem. Gondolatban eljátssza, miket fog mondani, hogyan dicséri meg a ruhámat, hogyan simogatja meg a hajamat. Lehet, hogy közbejön valami - de ahogy közeledik az évforduló, egyre többet gondol rám, ebben biztos vagyok."
- Értem - simítottam meg az arcát. - De azért fura egy csajszi vagy.
Nevetett, fehér kavicsfogsora felvillant a szám fölött.
- Igen, tudom.

A felhőket figyeltem. Tiszta volt az ég, mély és mélykék, csak néhány bárányfelhő úszott el a tűzfalak között.
- Na és - kérdeztem, egy barna tincset kisöpörve a bárányfelhőm útjából - mi lesz a barátoddal?
Mikor Emese egy februári délutánon, két biliárdjátszma közt bejelentette, bepasizott, egyáltalán nem lepődtem meg. Emit felszedte egy idősebb, jóképű srác, aki már egyetemre jár, és a campus rockbandájában zenél? Ó, igen, gondoltam a krétát forgatva, ismét a helyére kattant valami, kerekebbé vált a világ.
- Hiányozni fog, persze - mélázott Emese. Mutatóujja egy hangya útját terelgette a fűszálak között. - Máshogy, mint te, és talán nem is annyira. Tudod, szeretőt úgyis könnyebb találni, mint barátot.
- Megtisztelő.
- Ugyan, csak igaz.
- Ha már témánál vagyunk... hogy állsz "azzal"? Még mindig nem sikerült egyszer sem elmenned?
- Tudod, hogy frigid vagyok - válaszolta Emese egyszerűen. - A nőgyógyászom szerint fejletlen a klitoriszom. Kicsi a bibém - mosolygott. - Azt mondta, ha szerencsém van és jó partnerem, hüvelyi orgazmusom talán lehet. De olyas sikítozós elélvezésre jobb, ha nem számítok.
- A pasid tudja?
- Aham.
- Mit szólt hozzá?
- Próbálkozott, nem sikerült. Azóta nem törődik ezzel. Velem van, mert ő élvezi.
- Miért nem hagyod ott, ha ilyen önző?
- Mert ő élvezi.
- Te... te szamaritánus.
- Néha jó adni. Csak úgy - hirtelen a vállamra hajtotta a fejét. Halk ropogást éreztem, a zselé engedett, a bubifrizura a mellkasomra lapult. - És te? Még mindig a nagy őt várod?
- Nem feltétlenül. - Átkaroltam Emesét, tenyeremet a vállán nyugtattam. - Csak az a fontos, hogy bízhassak benne. Legalább annyira, hogy fenntartás nélkül kiadhassam magamat neki.
- Félsz, ugye?
- Nem magától a szextől. Inkább az zavar, ami szeretkezés közben zajlik. Az öntudatlan becézgetés, amikor eldurran az agyad, és csak jönnek belőled a szavak és a nyögések... Kontrollhiány. Mintha pucérra vetkőztetném az agyamat is. Ezért kell olyan lány, akiben bízhatok.
- És hány ilyen csaj van?
- Szerintem ezt te is tudod.
Szellő libbent. Bár gyenge volt, és szinte azonnal elült, a szélcsendhez szokott bőrünk megérezte. Száraz bodzavirágok potyogtak ránk, néhány tételbe belekapott a szél.
Emese nyújtózkodott, ajkával lesöpörte a nyakamra és mellkasomra hullott fehér virágokat.
- Tudtad, hogy a bodzából pezsgőt is készítenek?
- Pezsgőtablettát nem?
- Mindig viccelsz, ha attól tartasz, hogy meglátom rajtad a szorongást - simította meg a homlokom Emese.
- Úgy tűnik, hiába.
- Sodródsz az eseményekkel, mint egy zen buddhista, vagy egy beatnik költő. Sodródsz, mégis aggódsz. Nyugodj meg!
Az oldalamhoz nyomta a csípőjét, jobb combját felhúzta egészen az ágyékomig. Az öle puhán tapadt a medencecsontomhoz. Más lányok tiritarka övekkel és óriási övcsatokkal takargatták a hurkáikat, vagy ami még rosszabb, bontották meg vonalaik harmóniáját. Emese sosem tett ilyet: büszke pucérsággal mutogatta farmerja testhez simuló szegélyét.
- Most jó, ugye? - dünnyögte. Nem feleltem, csak megszorítottam a vállát.
Feljebb húzódott, szájon csókoltam. A mentolon keresztül is éreztem a szétrágcsált ceruzája farost-ízét.
- Néha jó adni? Csak úgy?
Egy pillanatra megdermedt. Azzal a mosollyal nézett rám, amit csak nekem és a kedvenc orchideáinak tartogatott.
- Mégis, mit képzelsz rólam? - kérdezte. - Szerinted tennék bármit is, ha nem szeretnélek?
Kénytelen voltam igazat adni neki.
Meglepő ügyességgel gombolta ki a blúzát. A felsőteste fölém csavarodott, bordáin és apró mellein megfeszült a bőr. A hasa kisfiúsan lapos volt, a medencecsontja kidomborult. Jobb keze bekúszott a nadrágom szövete alá.
- Teljes merevség - állapította meg.
- Mások is mondták már, hogy nem tudok lazítani.
- Hülye.
- Az is.
- És még?
- Boldog.
Mielőtt megakadályozhattam volna, Emese felmarkolta az irodalomtételeim, és a fejem alá gyűrte a lapokat.

Kézzel csinálta, mert nem volt óvszerünk. A bal könyökére támaszkodott, válla rándításonként megemelkedett. A nyakában himbálózó lánc minden páros ütemben az államnak ütközött.
A bőrömhöz csapódó faragott borostyánkő tette talán, hogy rájöttem, mi az, ami ellenállhatatlanul vonz Emesében.
A szívdobbanásaim tökéletes kánont játszottak a szuszogásával, a teste ritmusával. A két töredezett, zaklatott dallam egybefolyt, hogy tökéletes dalt alkosson. Ta-rapp-pa, ta-rapp-pa... szinkópák sorozata, szvinges harmónia.
Éreztem, hogy a végét járom. Megfogtam Emese vállát, és megpróbáltam eltolni magamtól.
- Nem akarlak lefröcskölni.
- Javíthatatlan - állapította meg nagy komolyan. Valami sima és könnyű szövet csúszott a péniszem és Emi keze közé. Felemeltem a fejem, lepillantottam.
A kedvenc zsebkendője volt, gyöngyvirágmintával és -parfümmel.
Tizennyolc éves volt. A mellei laposak és libabőrösek, a fülei kipirultak az izgalomtól és az igyekezettől. Néztem őt, és hirtelenjében világosan és tisztán éreztem, hogy nem a wonderkidek egymásrautaltsága volt az, ami négy éven át Emese mellett tartott, hanem az öntudatlan, érdek nélküli szerelem.
Megborzongtam, az ágyékom összerándult. A nyúlós, halszagú váladék, amit máskor undorral eresztettem a papír zsebkendőbe vagy a lefolyóba, most magától értetődő könnyedséggel spriccelt ki belőlem, megnyugvást hagyva maga után. A legjobb hely, ahova kerülhetett, az Emese-illatú zsebkendő, és a pici, áttetsző-fehér kéz volt.

Az árokparton ültem, cigarettát szívtam. Vártam, hogy kiszellőzzön a fejemből a magömlés utáni tompaság. Emese mellettem hevert, bal kezem a zselétől tüskés tincseivel játszadozott. Nem szóltunk egymáshoz.
Negyed óra múlva, mikor a nap eltűnt a szemközti ház teteje mögött, felszedelőzködtunk. Felajánlottam Eminek, hogy hazakísérem.
- Köszönöm, de nem kell - rázta meg a fejét. - Hazatalálok. Meg aztán, gondolom, te is szeretnél egy kicsit egyedül lenni.
Elbúcsúztam hát tőle. Megcsókoltam - a nyelvünk egy leheletre találkozott - összeszedtem, ami a tételeimből megmaradt, és elindultam hazafelé.

Útközben betértem egy éjjel-nappali közértbe. Dobozos sört vettem, cigarettát és óvszert. A pultnál az eladónő elkérte a személyimet, figyelmesen megvizsgálta, aztán mosolyogva utamra engedett. Tizennyolc év plusz huszonhárom nap. Fizettem, zsebre vágtam a holmikat, és kiléptem az utcára.
A háztömbünk körül keringtem, míg leszakadt az este, s kigyulladtak a köztéri lámpák. Túl kábult voltam, hogy megtaláljam a lakásunkat. Leültem egy friss festék-szagú padra, bámultam a hazafelé tartó embereket, a galambcsapatokat, és furcsamód mély, korgó irigység fogott el. Ittam a sört és puzzle-t játszottam, de Emese szétszaladó arcvonásai nem akartak egésszé összeállni.

2011. augusztus 15., hétfő

Erősödő agresszió

2011. augusztus 14.

Kedves Olvasók!
,, A közelmúltban, a lámpafényes belvárosban, este kilenc órakor támadott meg egy hölgyet egy ismeretlen férfi, elvette a táskáját, értékeit, ütötte, verte, rugdosta, véres csomóban tépte ki a haját. Az asszonyt hetekig ápolták. –adta hírül a megyei napilap.
Mostanában már én is félek! Azelőtt eszembe sem jutott, hogy sötétedés után bármikor, engem is leüthetnek, megverhetnek, kirabolhatnak. Az utóbbi időben egyre többet hallani ismerősi körömből is hasonló esetekről. Nem az a legfélelmetesebb, hogy megtörténhet ilyesmi, mert vannak ilyen erőszakos, szadista alakok, hanem a közöny. A ,,kívülállók” közönye. Ütnek valakit, kiabál, vérzik, segítségre szorul, még sincs senki, aki közbelépne. Nem akad egyetlen ember sem, aki az áldozatnak segítene? Fekszik valaki az utcán, s kikerüljük, meg sem kérdezzük, mi a baja? Közönyösen elmegyünk a másik mellett? Csak akkor cselekszünk, ha bennünket ér a baj? Ennyire elfásultunk már a túlélésért folytatott hajszában?
Az ember attól homo sapiens, hogy nem csak az ösztönei vezérlik. Vagy talán minket már az sem? Mert az állatok nem bántják fajtársaikat. Mi pedig saját fajtánkat sem védjük meg? Pedig ki más, ha nem mi magunk?” (Pécsi Extra 1991.)





Kedves olvasóim! Ne keressétek a napi hírekben az előbb leírt esetet, mert az húsz évvel ezelőtti. Az írásom is akkor született. A téma azonban ma talán még aktuálisabb, mint valaha. Hallgatom a különböző csatornákon a híreket, amelyek egyre inkább a KÉK FÉNY műsorára hasonlítanak. Csak ezt látja, hallja a néző, a hallgató. Elütöttek valakit, és segítségnyújtás nélkül továbbhajtott a gázoló. Ittasan, bedrogozva diszkó-baleset történt. Pár ezer forintért kegyetlenül gyilkoltak. Csecsemőket, időseket vertek halálra. Megkínoztak és fajtalankodtak kiskorúakkal. Köztiszteletben álló emberek sikkasztottak, loptak. Sajnos a bűncselekmények egyre erőszakosabban és brutálisabban valósulnak meg.
Az Új Médiatörvény előírja, hogy a televíziók csak a műsoridő 20 %-ában sugározhatnak bűnügyi tudósításokat. Ergo: Ezentúl nem minden bűnügy fog publicitást kapni a média által. Egy kérdés felmerül bennem. Kérdem én, attól, hogy ezeknek az eseteknek töredéke kerül a nyilvánosság elé, kevesebb lesz-e a bűncselekmény? A válaszom nem! Csak kevesebbről fogunk tudni!
Olyan társadalmat kellene kialakítani végre, amelyben az elkövetett bűncselekmények száma annyira lecsökkenne, hogy azok közzététele beleférne, (mint ne mondjak, lötyögne!) a televízió-, és rádió adók műsoridejének húsz százalékába. Akkor nem lenne szükség az Új Médiatörvény ezen, passzusára sem.
Költői a kérdés: Ehhez kinek, mit kellene tenni?
Nem vidám a téma, de sajnos húsz év elteltével még mindig aktuális.
József Attila Thomas Mannhoz írt versének alábbi soraival köszönnék el:

,,Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak, férfiak maradjunk
és nők, a nők – szabadok, kedvesek –
s mind ember, mert az egyre kevesebb…”

- Jenics Juli -

2011. augusztus 10., szerda

A tapasztalat

2011.augusztus7.                                                                                                                    
Vagyunk itt ebben a közösségben páran, akik már túl vagyunk azon a bizonyos "X" éveken. Próbálunk segíteni, ötleteket-, védő tanácsokat adni, ezzel együtt mégsem oktatunk ki senkit. Talán én egy tini lányt mégis, mikor a szülei nevelése ellen tiltakozott. Elnézést, de azt hiszem mi itt mindannyian megtapasztaltuk már az élet napos és borús, viharos oldalát is.
Saját életem a legjobb példa erre. Voltam felhőtlen tini, állított az élet nehéz döntés elé; iskola tovább vagy munka és iskola(?); mert testvéremnek is tovább kellett tanulnia, és a család egyszerre nem bírta a két dolgot.
Mindig is nyitott szemmel jártam a világban, érdeklődő ember voltam. Technikai érdeklődésem például mi sem tanúsítja jobban, hogy lány létemre volt motorom, amit szereltem és imádtam. Voltam boldog szerelmes, férjhez mentem akkor azt hittem álmaim pasijához, akiről később kiderült nem a nagy Ő. Voltam sajnos miatta megalázott szégyenteljes helyzetbe, de kivágtam magam, és emelt fővel távoztam. Voltam a környék egyetlen elvált nője, akit akkor mindenki megkövezett, de mivel nem kértem segítséget és kenyeret senki asztaláról, így nem fogadtam el a kéretlen tanácsokat sem. A házasságom ideje alatt szültem két csodálatos gyermeket, akiket egyedül felneveltem és sokat szenvedtem. Dolgoztam egyszerre két munkahelyen, hogy legyen kenyér az asztalra. Gyermekeim felnőttek. Lányom már férjnél van, fiam most fog nősülni. Nem szólok és soha nem is szóltam bele választásaikba, mert ők élnek velük és nem én.
Időközben volt egy szerelmem, akiről azt hittem értem megtesz mindent és a szerelmünk kiállja a próbát, a szülői tiltás ellenében is, de ez is elbukott, győzött a szülői erő. De talpra álltam és mentem tovább. Volt rossz élettársi kapcsolatom, melyben többet adtam szívből, lélekből, mint valaha is visszakaptam. A tettlegességet nem viseltem el, léptem és újra talpra álltam egyedül. Most van egy kapcsolatom és élünk szépen. Vannak mindennapi gondjaink, nehézségeink, de egymást tiszteljük, szeretjük, óvjuk és védjük.
Mindenki megharcolja a saját életében a tapasztalatok tudásának kálváriáját. Amikor óvó hsz-t írunk valakinek, nem véletlen, mert mi már azon, vagy hasonló pályán jártunk, tapasztaltunk belőle. Mi is voltunk fiatalok, és a tapasztalatokat bőrünkön szereztük meg. Tévedés lenne azt hinni, a tapasztalataink begyepesedetté, vagy beszűkültté tennének minket, mert tévedés, mi is a fiatalok között, emberek között élünk.
Én elvből nem mondok ítéletet semmi fölött, amit nem hallgatok magam meg (zene), vagy nem próbáltam ki (gördeszkázás). A mai zenei stílusokat is épp úgy meghallgatom, mint egy Mozartot. Ha kell, vigyázok gyerekekre, leülök a homokozóba, építek várat, alagutat, játszom katonásat. Nyitott vagyok és igényes a környezetemre és önmagamra is...

"Marcus Aurelius mondja, hogy negyvenéves korára egy férfi, akiben világít egy szikrája az értelemnek, mindent megélt és mindent tud, ami előtte történt az időben az emberekkel, s ami az utána következő időben történhet még.
A részletek lehetnek változatosak és eltérőek, de az alapélmény – minden emberiélet közös alapélménye – negyven év alatt csakugyan megtörténik minden emberrel. Megélte a szenvedélyeket, tapasztalta a természeti törvények állandóságát, és teljes bizonyossággal tudja, hogy halandó. Többet nem tudott Caesar sem, Antonius sem, Marcus Aurelius sem, többet nem fog tudni az ember az időben önmagáról és a világról soha. Minden más csak ismétlődés."
/idézet: Márai Sándor, Füves könyv/

- Divi Éva -

2011. augusztus 1., hétfő

PLÁGIUM

"Plágiumnak vagy plagizálásnak nevezik azt a cselekedetet, ha valaki egy másik ember (az eredeti szerző) munkáját saját publikált munkájában hivatkozás, forrás megjelölés és/vagy szerzői engedély nélkül felhasználja, azt sajátjaként tünteti fel, és ezzel az eredeti szerző jogait sérti."

Forrás: Wikipédia

Sokat gondolkoztam azon, mi vihet rá valakit arra, hogy más tollaival ékeskedjen? Konkrétan, miért tesz fel, ad közzé, publikál olyan írásokat, amit nem a saját agya, lelke, tolla szült? Miért jó a lopás eme formája? Vajon nem kap elég figyelmet az életben? Esetleg nem tarja magát elég jónak ahhoz, hogy a saját gondolatait, történeteit vesse papírra? Talán annyira naiv, hogy nem is tudja, ezzel valójában bűnt követ el? Vagy annyira ostobának gondol másokat, hogy azt hiszi, nem fogják észrevenni a csalást?
Vajon az az ember, aki innen - onnan elcsen írásokat, verseket, fotókat, egyebeket, mit sz
ólna hozzá, ha saját munkáit látná viszont valahol másutt, valaki más nevével fémjelezve?
Rengeteg kérdés, amelyek felett eddig talán elsiklottunk. Itt az ideje, hogy a Feleségek.hu népes író- és olvasótábora felvegye a harcot a plagizálás ellen. Magunkért, egymásért, mindenkiért... A becsületünkért, a tisztaságunkért, a feddhetetlenségünkért. Hiszem, hogy érdemes.

Arra kérek mindenkit, segítsük Tündér munkáját azzal, hogy kizárólag a naplónkban idézgetünk, ott is csak idézőjel használatával, és a szerző pontos megnevezésével! Saját cikként pedig NE pakoljunk fel LOPOTT írásokat!

Még valami:

Ez itt egy nagyon jó kis közösség, jó írásokkal, amiket sok "külsős" is olvas. Őrizzük meg a lap tisztaságát, emeljük a nívóját együtt!
Köszönöm...

***

"A tisztesség az, amikor akkor is a jót csinálod, amikor senki nem néz téged."
-JIM STOVALL-

A cikket írta: Ada
A bejegyzést írta: Tündér

2011. július 25., hétfő

Kulcs magadhoz!

Ha a világ egyik megfoghatatlannak látszó sarkát szeretnéd az életed részévé tenni, akkor tanulj meg türelmesnek lenni. Tanuld meg – ha eddig még nem birtokoltad volna- a feltétel nélküli szeretet misztériumát. Adj, hogy majd kaphass, lépj egyet előre, ha úgy érzed, hátrálnod kellene, nyújtsd ki a kezed, ahelyett, hogy elfutnál, és légy láthatatlan kicsit, amikor Ő futna el.

Rázd meg magad, rázd le magadról, lökd el magadtól a konvenciókat, magad húzz határokat, és ne emelj falakat magad köré, hanem rombolj, rombolj kíméletlenül, hogy aztán építhess. Építhetsz akár falakat is, csak ne felejts el ablakokat és ajtókat beépíteni a téglák közé, s ha lehet, ezek közül minél többet hagyj nyitva, engedd be a „fényt” , az illatokat, a színeket, az érzéseket, és ne félj az újtól. Soha ne félj a megismeréstől, mert ez a folyamat fog előre vinni. Gondolkodj, láss, hallj, érezz, de mindezt a lelkeddel tedd!
Nyílj meg, igyekezz befogadó lenni!

Ha görcsösen keresel valamit, nem fogsz rálelni. Találsz valamit, akár több dolgot is, de nem azt, amit annyira keresni véltél. Előbb gondolj bele: tudod, mi az, amit olyannyira keresel? Tudsz válaszolni a saját kérdéseidre? Vannak neked egyáltalán kérdéseid? Ha vannak, először magadnak tedd fel azokat, s míg te magad nem tudod a válaszokat, ne várd, hogy a világ azon bizonyos kis sarka majd megfelel rájuk.

Volt már ezer darabos puzzle-d? Tudod milyen érzés, amikor kilencszázkilencvenkilenc darabot összeillesztesz, majdnem összeáll a kép, de egy, egyetlenegy darab NINCS SEHOL? Valójában ott lapul a szőnyeged alatt, de eszedbe sem jut, hogy felhajtsd a szőnyeget. Majd egy napon enyhe nyomást érzel a talpad alatt, ahogy halkan lépkedsz a szobában. Lehajolsz. A szőnyegen nincs semmi. Félig felegyenesedsz, ám akkor egészen világos lesz minden, (hiszen nyitva hagytad az ajtókat, emlékszel?) térdre rogysz és felhajtod a szőnyeget…És ott van! Végig ott volt, minden egyes nap, minden egyes másodpercében, és türelmesen várt, mikor érinti úgy a talpad, hogy észreveszed. Türelmes volt.
Összerakhatod a képet, s mikor megvagy vele, gyújts egy füstölőt, kapcsolj be egy jó zenét, valami olyat, ami bekúszik a bőröd alá az illattal elegyedve, és hagyd, hogy a világnak az a kicsi sarka a tiéd legyen…
Csak ne felejts el vigyázni rá!

- Ada -