Gyermekeimnek…

2011. május 29.

„…Édesanya ajkán az a legszebb zene,
Tárt karokkal mondja: Gyere, kicsim!...Gyere!”

Apró, selymes kezek érintését érzem arcomon. Kinyitom a szemem, a te csöppnyi, ártatlan pofikád mosolyog vissza rám.
Az már most látszik, szemed kékjében sok lány fog elveszni. Illatos buksidhoz hajolok, úgy szorítanálak, ha nem lennél ilyen törékeny. Így csak óvatos puszikat lehelek rád, féltőn, vigyázva.

***

- Anya, elmehetek este a diszkóba?
Tizenhat éves nagykamasz áll a nyitott szobaajtóban, engedélyt, és némi zsebpénzt remél a tekintete. Elvesznek benne a lányok, jól gondoltam annak idején. Pillantása az enyémet tükrözi vissza, nincs anya, ki ellen állna neki.
***
Újra felsír valaki. Már ismerős az élmény, csak a hang tulajdonosa más. Dús, barna hajú hercegnő, meleg, barna szemmel nézi a fagyos, januári hópelyheket.
A fiúk olvadozni fognak érte. Rám alig hasonlít, édesapja kiköpött mása. Talán a szája, a mosolya lesz később az „ anyjáé”.
***
- Anya, megvesszük akkor a szakadt farmert? És tudom, hol lehet kapni a koponyás fülbevalót!
Alig tizenhárom éves kiskamasz lány áll a nyitott szobaajtóban. Haja hosszú, lábai, akár a manökeneké. Bársonyos, meleg szempár villan pajkosan. Tudja, ha nálam nem járna szerencsével, ott van apa, akit születése pillanatában az ujjai köré csavart, amaz a csillagokat lehozná neki.
Az olvadozó fiúkat az apai szigor egyelőre távol tartja.
Értük élünk, értük veszünk levegőt. Értük kel fel a nap. Minden percben a boldogságot akarjuk adni nekik. Ahogy számunkra ők az öröm kimeríthetetlen forrásai.
Minden vonásukban, mozdulataikban ott vagyunk. Szerelemből születtek.
Vigyáztunk első, tétova lépéseikre, terelgetjük őket az élet rögös útján.
Néha elbukunk, majd felállunk. Tanulnak tőlünk, mi ezerszer többet tőlük.
A világ legnehezebb, ám legcsodálatosabb dolga: szülőnek lenni.

Drága Gyermekeim! Öröm és boldogság kísérjen titeket utatokon!
Nagyon szeretlek benneteket:

Anya

Krisznek, és Vivinek…

- Anubis -