2011. június 19.
A távolsági busz lassan kifelé araszol a fővárosi őrületből. Ahogy távolodunk a város végét jelző táblától, egyre vidámabb leszek. Kár, hogy a buszon nem lehet hangosan ujjongani.
Ismeretlen tájak felé visz az utam, ismerős emberekhez. Gyönyörködöm a szelíd lankák között megbúvó apró falucskákban. Errefelé annyira más minden, úgy érzem magam, mint Alice Csodaországban.
Húsz kilométerre a végállomástól már kezdek izgulni. Fészkelődöm a széken, türelmetlen vagyok, úgy várom, hogy ott legyek.
Feltűnik az üdvözlőtábla, nagyot dobban a szívem. Megérkeztem. Valami végtelen nyugalom költözik belém.
A pályaudvaron messziről észreveszem az eddig csak fényképről látott, számomra oly kedves arcot. Szoknyáját enyhét lengeti a déli szellőcske, tekintete várakozón pásztázza az érkező buszokat.
Nyílik az ajtó, én remegő lábakkal, enyhén eufórikus állapotban szinte lerepülök a buszról, egyenest vendéglátóm, barátnőm, testvérem karjaiba. Leírhatatlan az érzés, a valóra vált álom, hogy aki eddig az éteren és a világhálón volt a támaszom, most eleven, élő emberként ölel át.
Igazi nőkhöz illően be nem áll a szánk egész hétvégén. Csak mesélünk, mesélünk, mindent, és egyszerre, annyira más ez, mint a monitor két oldalán. Járjuk a várost, újra és újra kattan a fényképező objektíve. Minden pillanatot megörökítünk.
Szeretem őt. Úgy, ahogy van. Még az udvaron keresztül - kasul totyogó békáit is.
Jó ember, jó feleség, és egyszer nagyon jó anya lesz.
Repülnek a napok, utolsó este fáradtan ülök a konyhában, nem tudom visszatartani a könnyeimet. Ő nem tud vele mit kezdeni, mégis elfogadja, én ilyen vagyok. De tétova mozdulataiból, szomorú pillantásából látom, neki sem könnyű az elválás.
Otthon voltam. Ott, a színes házak között, a kicsi udvaron, amit szőlő vesz körbe, ahol az utolsó este milliárd csillag ragyogott az égen, talán a mi tiszteletünkre.
Másnap hajnalban annyira fáradtak vagyunk, hogy sírni sincs erőm, ez némileg megkönnyíti a búcsúzást. Lelkemre ólomsúlyként nehezedik az itt töltött pár nap minden perce.
Egy utolsó ölelés, majd egy utolsó integetés, a busz már ki is fordul az állomásról, a váróterem épülete eltakarja előlem a kedves alakot.
A búcsú nem örökre szól.
Hazatérek még. Itthonról, haza.
Megvársz, ugye?
- Judit és Virág -
Ismeretlen tájak felé visz az utam, ismerős emberekhez. Gyönyörködöm a szelíd lankák között megbúvó apró falucskákban. Errefelé annyira más minden, úgy érzem magam, mint Alice Csodaországban.
Húsz kilométerre a végállomástól már kezdek izgulni. Fészkelődöm a széken, türelmetlen vagyok, úgy várom, hogy ott legyek.
Feltűnik az üdvözlőtábla, nagyot dobban a szívem. Megérkeztem. Valami végtelen nyugalom költözik belém.
A pályaudvaron messziről észreveszem az eddig csak fényképről látott, számomra oly kedves arcot. Szoknyáját enyhét lengeti a déli szellőcske, tekintete várakozón pásztázza az érkező buszokat.
Nyílik az ajtó, én remegő lábakkal, enyhén eufórikus állapotban szinte lerepülök a buszról, egyenest vendéglátóm, barátnőm, testvérem karjaiba. Leírhatatlan az érzés, a valóra vált álom, hogy aki eddig az éteren és a világhálón volt a támaszom, most eleven, élő emberként ölel át.
Igazi nőkhöz illően be nem áll a szánk egész hétvégén. Csak mesélünk, mesélünk, mindent, és egyszerre, annyira más ez, mint a monitor két oldalán. Járjuk a várost, újra és újra kattan a fényképező objektíve. Minden pillanatot megörökítünk.
Szeretem őt. Úgy, ahogy van. Még az udvaron keresztül - kasul totyogó békáit is.
Jó ember, jó feleség, és egyszer nagyon jó anya lesz.
Repülnek a napok, utolsó este fáradtan ülök a konyhában, nem tudom visszatartani a könnyeimet. Ő nem tud vele mit kezdeni, mégis elfogadja, én ilyen vagyok. De tétova mozdulataiból, szomorú pillantásából látom, neki sem könnyű az elválás.
Otthon voltam. Ott, a színes házak között, a kicsi udvaron, amit szőlő vesz körbe, ahol az utolsó este milliárd csillag ragyogott az égen, talán a mi tiszteletünkre.
Másnap hajnalban annyira fáradtak vagyunk, hogy sírni sincs erőm, ez némileg megkönnyíti a búcsúzást. Lelkemre ólomsúlyként nehezedik az itt töltött pár nap minden perce.
Egy utolsó ölelés, majd egy utolsó integetés, a busz már ki is fordul az állomásról, a váróterem épülete eltakarja előlem a kedves alakot.
A búcsú nem örökre szól.
Hazatérek még. Itthonról, haza.
Megvársz, ugye?
- Judit és Virág -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése