- Iszalag, iszalag, szalag - Emese felém emelte egymáshoz szorított ökleit. A csuklóján zöld indák és levelek, fehér virágok, alig néhány árnyalattal világosabbak a bőrénél.
Növényfetisiszta volt; senki mást nem ismertem, aki ennyire ragaszkodott volna a kedvenc virágaihoz. Mindig akadt nála egy bimbó - hajba tűzve vagy ujjak közt forgatva -, a könyveiben egy-egy lepréselt levél, vagy legalább egy virágmintás borítójú füzet. Aznap a ruhája volt soron: műselyem blúzt viselt, félregyűrt gallérral és fakó margarétákkal.
Felkönyökölt, dekoltázsa villant - a csuklójáról lepattantak az indák -, és nekem szegezte a kérdést:
- Tulajdonképpen miért szebb a virágok népi neve a latin nevüknél, hm?
Gyakran kérdezgetett így, szeszélyesen, egy-két logikai lépcsőfokot átugorva. Mások bolondosnak tartották ezért, hebehurgya kislány-butaságot olvastak a fejére - én viszont úgy véltem, egyszerűen gyorsabban gondolkodik, mint a legtöbb ember.
- A latin nevet a tudósok adják - sóhajtottam azon a magyarázó hangon, amit Emi tancibácsisnak nevezett, és nagyon-nagyon szeretett. - A tudósok pedig elemeznek. A szépség meg már csak olyan, mint egy jó dalszöveg: ha elemezni próbálod, szertefoszlik.
- "A szépség - ízlelgette - szertefoszlik." Mint egy jó szöveg. Vagy mint Charlie Parker szaxofonszólói, hm?
- Igen, mint Charlie szólói, például.
Emi rám mosolygott, a hátára fordult - a mellén megfeszült a műselyem -, és legördült az árokba, a fiatal, elvirágzó bodzabokor alá. Fűszálak tapadtak a ruhájára, a hajába, és ettől úgy festett, mint akit zöldre melírozott egy habókos fodrász.
A telket néhány hete fedeztük fel, a vizsgaidőszak elején. Emese egy délután átjött hozzám, a hóna alatt a könyveit cipelte. Unja a szobáját, herótot kap a négy faltól, panaszkodott. Impulzusok, azok kellenek, csapta az asztalra a sörösdobozt - sosem láttam, hogy pohárból itta volna -, és megkért, segítsek neki valami ingergazdag környezetet találni, ahol végre megfelelően koncentrálhat.
Mikor megjegyeztem, hogy az új impulzusok csak nehezítenék a koncentrációt, ciccegett, és egy te-nem-értesz-semmit pillantást dobott felém.
A kávéház túl drága volt neki, a fagyizó túl zajos. A park vénkisasszonyoknak való, különben is, fantáziátlan hely. Másfél órája kószáltunk már a városban. Beletörődtem, hogy aznapra lőttek a tételezésnek, és fél lépéssel lemaradva, ál-sztoikus nyugalommal követtem a kócos, barna tincseket, amikor Emese megtorpant, gyorsan és váratlanul. Nekiütköztem a lapockájának.
- Hm?
- Nézd csak! - Kinyújtotta a karját, és egy üres telekre mutatott, két bérház ablaktalan tűzfalai közé beszuszakolva.
- Aha - mondtam semleges hangon, mivel nem tudtam, hová akar kilyukadni.
- Itt fogok tanulni! - jelentette ki diadalmasan.
- A gazban?
Szemrehányóan nézett rám.
- Ez nem gaz. Rét. A virágok illata segít a tanulásban.
Mikor megjegyeztem, hogy ilyenről még sosem hallottam, megvonta a vállát.
- Semmivel sem különösebb, mint zene mellett magolni.
Kénytelen voltam igazat adni neki.
- Tul'képp miért a közgázra jelentkeztél?
Vállat vontam.
- Mindenki ezt kérdezte. A tanárnak azt mondtam, azért, mert jók a jegyeim; fateréknak, hogy ezzel lehet a legjobban keresni.
- Na és valójában miért?
Kiköptem az agyonrágcsált fűszálat.
- Mit tudom én? Úgy értem, tényleg jók a jegyeim, és tényleg jól fizetne egy közgazdász állás... de ezen az alapon programozónak is jelentkezhettem volna, vagy tolmácsnak, vagy űrhajósnak...
- Az űrhajós szakma nem is fizet jól.
- ... az egész olyan esetleges volt. Mint mikor úgy mész be a könyvtárba, hogy még nem tudod, mit akarsz olvasni. Aztán hazafelé tartva meglepődsz, hogy a hónod alatt ott egy Dosztojevszkij vagy valami laza kis lektűr. Okok nélkül - egyszerűen így történt.
Egy ideig némán feküdtünk, én a hátamon, fejemet az árok partjának vetve, Emese hasra fordulva, állát a tenyerébe támasztva.
Ha jobbra fordultam, profilból láttam az arcát. Apró orra volt, fitos és hegyes, engem mindig az animefigurákra emlékeztetett. Az állán feltorlódott a bőr, elmélyült a gödröcske, ahogy a tenyerébe helyezte a feje súlyát. A tekintete ide-oda ugrált a címszavak, definíciók és tételszámok között. Ahogy figyeltem, barna írisze villanásai, a szuszogása és a papírlapjai zizegése között öntudatlan ritmus körvonalai bontakoztak ki. Különös kis ritmus volt ez: váratlan helyeken elszórt hangsúlyokkal, nekiiramodásokkal és megtorpanásokkal tűzdelt offbeat - Kenny Clarke dobolt így a régi bop lemezeken. A napfényhez és a lassú délutánhoz nem illett ez a lüktetés, mégis úgy éreztem, órákig el tudnám nézni.
- Megvan töriből a húszas tételed? - fordult felém egyszer csak Emese.
- Az melyik?
- Második világháború.
- Nincs, ki sem dolgoztam. Annyi filmet láttam már róla, hogy kívülről tudom az egészet.
- Aha. Mással is így vagy?
- Hogy így?
- Hát, hogy ha elég filmet nézel, mindent tudsz a témáról.
- Nem - ismertem be a fejem ingatva, tarkóm a fűcsomóknak dörzsölve. - Legalábbis most nem tudnék ilyet mondani.
- Akkor jó. Ha sok romantikus filmet néznél, mindent tudnál a szerelemről. És az unalmas lenne, hm?
- Igen, azt hiszem, nagyon unalmas lenne.
Egyszerre mellém hengeredett, fölém hajolt. Éreztem, ahogy az ujjai belemarkolnak a bicepszembe.
- Figyelj, szeretnék kérni tőled valamit - rekedt el a hangja. - Ígérd meg, hogy mindenáron megpróbálsz eljönni az ötéves osztálytalálkozónkra.
- Hiszen azt sem tudom, holnap milyen tételt fogok húzni - mosolyodtam el. - Hogy ígérjem hát meg, hogy öt év múlva biztosan eljövök?
Csücsörített, ujjai feljebb vándoroltak a karomon.
- Nem, nem érted. Én csak azt kérem, próbálj meg ott lenni az osztálytalálkozón.
- Nem látom a különbséget.
- Ha most csak úgy elválnánk, az borzalmas lenne. Képzeld el! Várok rád a találkozón, és te nem jössz el. Azt is hihetem majd, hogy elfelejtettél engem. Viszont ha megígéred: mindent megteszel, hogy ott lehess, akkor azt fogom gondolni: "Már csak néhány nap. Biztosan elképzeli, milyen lesz újból találkozni velem. Gondolatban eljátssza, miket fog mondani, hogyan dicséri meg a ruhámat, hogyan simogatja meg a hajamat. Lehet, hogy közbejön valami - de ahogy közeledik az évforduló, egyre többet gondol rám, ebben biztos vagyok."
- Értem - simítottam meg az arcát. - De azért fura egy csajszi vagy.
Nevetett, fehér kavicsfogsora felvillant a szám fölött.
- Igen, tudom.
A felhőket figyeltem. Tiszta volt az ég, mély és mélykék, csak néhány bárányfelhő úszott el a tűzfalak között.
- Na és - kérdeztem, egy barna tincset kisöpörve a bárányfelhőm útjából - mi lesz a barátoddal?
Mikor Emese egy februári délutánon, két biliárdjátszma közt bejelentette, bepasizott, egyáltalán nem lepődtem meg. Emit felszedte egy idősebb, jóképű srác, aki már egyetemre jár, és a campus rockbandájában zenél? Ó, igen, gondoltam a krétát forgatva, ismét a helyére kattant valami, kerekebbé vált a világ.
- Hiányozni fog, persze - mélázott Emese. Mutatóujja egy hangya útját terelgette a fűszálak között. - Máshogy, mint te, és talán nem is annyira. Tudod, szeretőt úgyis könnyebb találni, mint barátot.
- Megtisztelő.
- Ugyan, csak igaz.
- Ha már témánál vagyunk... hogy állsz "azzal"? Még mindig nem sikerült egyszer sem elmenned?
- Tudod, hogy frigid vagyok - válaszolta Emese egyszerűen. - A nőgyógyászom szerint fejletlen a klitoriszom. Kicsi a bibém - mosolygott. - Azt mondta, ha szerencsém van és jó partnerem, hüvelyi orgazmusom talán lehet. De olyas sikítozós elélvezésre jobb, ha nem számítok.
- A pasid tudja?
- Aham.
- Mit szólt hozzá?
- Próbálkozott, nem sikerült. Azóta nem törődik ezzel. Velem van, mert ő élvezi.
- Miért nem hagyod ott, ha ilyen önző?
- Mert ő élvezi.
- Te... te szamaritánus.
- Néha jó adni. Csak úgy - hirtelen a vállamra hajtotta a fejét. Halk ropogást éreztem, a zselé engedett, a bubifrizura a mellkasomra lapult. - És te? Még mindig a nagy őt várod?
- Nem feltétlenül. - Átkaroltam Emesét, tenyeremet a vállán nyugtattam. - Csak az a fontos, hogy bízhassak benne. Legalább annyira, hogy fenntartás nélkül kiadhassam magamat neki.
- Félsz, ugye?
- Nem magától a szextől. Inkább az zavar, ami szeretkezés közben zajlik. Az öntudatlan becézgetés, amikor eldurran az agyad, és csak jönnek belőled a szavak és a nyögések... Kontrollhiány. Mintha pucérra vetkőztetném az agyamat is. Ezért kell olyan lány, akiben bízhatok.
- És hány ilyen csaj van?
- Szerintem ezt te is tudod.
Szellő libbent. Bár gyenge volt, és szinte azonnal elült, a szélcsendhez szokott bőrünk megérezte. Száraz bodzavirágok potyogtak ránk, néhány tételbe belekapott a szél.
Emese nyújtózkodott, ajkával lesöpörte a nyakamra és mellkasomra hullott fehér virágokat.
- Tudtad, hogy a bodzából pezsgőt is készítenek?
- Pezsgőtablettát nem?
- Mindig viccelsz, ha attól tartasz, hogy meglátom rajtad a szorongást - simította meg a homlokom Emese.
- Úgy tűnik, hiába.
- Sodródsz az eseményekkel, mint egy zen buddhista, vagy egy beatnik költő. Sodródsz, mégis aggódsz. Nyugodj meg!
Az oldalamhoz nyomta a csípőjét, jobb combját felhúzta egészen az ágyékomig. Az öle puhán tapadt a medencecsontomhoz. Más lányok tiritarka övekkel és óriási övcsatokkal takargatták a hurkáikat, vagy ami még rosszabb, bontották meg vonalaik harmóniáját. Emese sosem tett ilyet: büszke pucérsággal mutogatta farmerja testhez simuló szegélyét.
- Most jó, ugye? - dünnyögte. Nem feleltem, csak megszorítottam a vállát.
Feljebb húzódott, szájon csókoltam. A mentolon keresztül is éreztem a szétrágcsált ceruzája farost-ízét.
- Néha jó adni? Csak úgy?
Egy pillanatra megdermedt. Azzal a mosollyal nézett rám, amit csak nekem és a kedvenc orchideáinak tartogatott.
- Mégis, mit képzelsz rólam? - kérdezte. - Szerinted tennék bármit is, ha nem szeretnélek?
Kénytelen voltam igazat adni neki.
Meglepő ügyességgel gombolta ki a blúzát. A felsőteste fölém csavarodott, bordáin és apró mellein megfeszült a bőr. A hasa kisfiúsan lapos volt, a medencecsontja kidomborult. Jobb keze bekúszott a nadrágom szövete alá.
- Teljes merevség - állapította meg.
- Mások is mondták már, hogy nem tudok lazítani.
- Hülye.
- Az is.
- És még?
- Boldog.
Mielőtt megakadályozhattam volna, Emese felmarkolta az irodalomtételeim, és a fejem alá gyűrte a lapokat.
Kézzel csinálta, mert nem volt óvszerünk. A bal könyökére támaszkodott, válla rándításonként megemelkedett. A nyakában himbálózó lánc minden páros ütemben az államnak ütközött.
A bőrömhöz csapódó faragott borostyánkő tette talán, hogy rájöttem, mi az, ami ellenállhatatlanul vonz Emesében.
A szívdobbanásaim tökéletes kánont játszottak a szuszogásával, a teste ritmusával. A két töredezett, zaklatott dallam egybefolyt, hogy tökéletes dalt alkosson. Ta-rapp-pa, ta-rapp-pa... szinkópák sorozata, szvinges harmónia.
Éreztem, hogy a végét járom. Megfogtam Emese vállát, és megpróbáltam eltolni magamtól.
- Nem akarlak lefröcskölni.
- Javíthatatlan - állapította meg nagy komolyan. Valami sima és könnyű szövet csúszott a péniszem és Emi keze közé. Felemeltem a fejem, lepillantottam.
A kedvenc zsebkendője volt, gyöngyvirágmintával és -parfümmel.
Tizennyolc éves volt. A mellei laposak és libabőrösek, a fülei kipirultak az izgalomtól és az igyekezettől. Néztem őt, és hirtelenjében világosan és tisztán éreztem, hogy nem a wonderkidek egymásrautaltsága volt az, ami négy éven át Emese mellett tartott, hanem az öntudatlan, érdek nélküli szerelem.
Megborzongtam, az ágyékom összerándult. A nyúlós, halszagú váladék, amit máskor undorral eresztettem a papír zsebkendőbe vagy a lefolyóba, most magától értetődő könnyedséggel spriccelt ki belőlem, megnyugvást hagyva maga után. A legjobb hely, ahova kerülhetett, az Emese-illatú zsebkendő, és a pici, áttetsző-fehér kéz volt.
Az árokparton ültem, cigarettát szívtam. Vártam, hogy kiszellőzzön a fejemből a magömlés utáni tompaság. Emese mellettem hevert, bal kezem a zselétől tüskés tincseivel játszadozott. Nem szóltunk egymáshoz.
Negyed óra múlva, mikor a nap eltűnt a szemközti ház teteje mögött, felszedelőzködtunk. Felajánlottam Eminek, hogy hazakísérem.
- Köszönöm, de nem kell - rázta meg a fejét. - Hazatalálok. Meg aztán, gondolom, te is szeretnél egy kicsit egyedül lenni.
Elbúcsúztam hát tőle. Megcsókoltam - a nyelvünk egy leheletre találkozott - összeszedtem, ami a tételeimből megmaradt, és elindultam hazafelé.
Útközben betértem egy éjjel-nappali közértbe. Dobozos sört vettem, cigarettát és óvszert. A pultnál az eladónő elkérte a személyimet, figyelmesen megvizsgálta, aztán mosolyogva utamra engedett. Tizennyolc év plusz huszonhárom nap. Fizettem, zsebre vágtam a holmikat, és kiléptem az utcára.
A háztömbünk körül keringtem, míg leszakadt az este, s kigyulladtak a köztéri lámpák. Túl kábult voltam, hogy megtaláljam a lakásunkat. Leültem egy friss festék-szagú padra, bámultam a hazafelé tartó embereket, a galambcsapatokat, és furcsamód mély, korgó irigység fogott el. Ittam a sört és puzzle-t játszottam, de Emese szétszaladó arcvonásai nem akartak egésszé összeállni.
