Dobogó tároló

2012. január 8.

Nem karddal átdöfött, nem is vérző, csak érző - leginkább az itatóshoz hasonló -, nem egészen szimmetrikus, folyton dolgozó, felesleges okoskodásokat mellőző, végső szusszanásig robot ő.

Kinek ilyen, kinek olyan van. Cikázó villámú, vagy csendesen mosolygó, gondosan dolgát végző, álmodban is létedet védő szorgos műoszcilláló, könnycseppgenerátor. Gyertyák fényében is szárnyal, minden hálók motorja, a le- és felek csendes főnöke.
Dub-durub, dub-durub, dub-durub - dalolja és hirdeti azt is, ami őt irányítja, de a parancsközpont érzéketlenségét, durva objektivitását, soha nem hajlandó átvenni.
Ezért itatós, mert ha valaki búja a világra dől, és annak súlya agyát repeszti szét - dub-durub, dub-durub -, ő megértőn felszív minden lehunyt szemből alápatakzó könnyet és lobogó, pajtás-bajtárs, bilincsbe szorult, későn kesergők fájdalmát. Nem baj, ha ezért fájdalommal fizet.
Dub-durub, dub-durub, áthálózza és összefogja az anyagtalan, érzelmi fogalmak hemzsegő árját, és önmaga tönkretétele ellen sem tesz. Sebtében szívja itatósként, magába szorulón a másik baját, és az avarból a kemény tekintetű őnélküliség feláradásának lehetőségét sem hárítja el.
A szív a szívtelenséget is felszívja, és egy nem pitvar-nem kamrában örökre raktározza az álmukban repülő kiskutyák horgolt csipkéjét is.
Bús játékmacik rózsák tövisével szurkált, boldog csillogású, szökkenő szertelenségét szívja magába.
Saját fájását fájlalva, fércelt és stoppolt, hegtelen lelki sebek, számtalan tüskével körbeszúrva tűnnek örökre a nagy tárolóba. Akkor is, ha a végén minden felszívott maga és magátlanság - rétesként feltekert, összeszoruló - fojtásának egyre erősödő kínjával, munkája és itatott terhe, mosolyból és keserűségből megálljt kiált.
És a perpetuum mobile huszárcsizma tiprása alatt szorul ki önmagából. Mikor az utolsó pislákoló mécses is kihuny, élethossz alatti tárolmányát örökre megőrzi hűen.

- Boér Péter Pál -

Hurrá Szilveszter!

2012. január 1.

A kandallóban vidáman pattog a tűz, a konyhából bejgli illat árad, odakint fehéren, vacogva hajladoznak a fa ágai, ropog a járókelők talpa alatt a friss hó. A karácsonyfadíszek mosolygósan néznek le rám, béke van és nyugalom. Puha plédbe burkolózva ülök a hintaszékben, kezemben egy könyv, de nem tudok olvasni mert a gondolataim folyton elkalandoznak.

Ismét eltelt egy esztendő. Elrepült, elillant. Mintha januárban egy Tündér megsuhintott volna egy varázspálcát, hipp-hopp, szinte azon nyomban december lett!

Az egyik barátnőm nem szereti a szilvesztert, mert szerinte az év utolsó napján kötelező jól érezni magunkat. És mi van akkor, ha nem vagyunk ráhangolódva a vidámságra? Minden ünnep szól valamiről: karácsonykor szeretnünk kell egymást, szilveszterkor bulizni, dáridózni kell. Akár előírják, akár nem, én örülök annak, hogy ezeknek az alkalmaknak megvannak a sajátosságai, a megszokott rituáléi. És mivel szilveszterkor a fergeteges jókedv, a mulatozás a lényeg, most, hogy itt toporog a kertek alatt eszembe jutott az egyik legkedvesebb szilveszterem.

Két éve, pontosan december 31-én egy óévbúcsúztató partin ismertem meg azt a férfit, aki azóta is a párom. Este hatkor a barátnőm, a fiúja és én nekiláttunk vacsorát készíteni. Hogy fürgébben járjon a kezünk a konyhapulton, kibontottunk egy üveg pezsgőt. Térültünk-fordultunk hörpintettünk, kevertünk-kavartunk kortyoltunk. Tízkor jött egy haver, naná, hogy piát hozott. Koc-koc-koccintottunk… Egy óra múlva a srác elvitt minket egy buliba. Mindössze három embert ismertem, a többieknek bemutattak. Hú, az a sok arc és név! Na mindegy, gondoltam, az a szerencse, hogy szinte mindenki matt részeg, így két nap múlva már nem kell majd egymásnak köszönni az utcán, hiszen a pityókás állapot felmentésre jogosít. A konyhában egy hatalmas tepsiből egy sült malac széttrancsírozott darabkái kacsingattak rám. Egy ősz, ámde veszettül sármos fickó mosolygós arca fénylett a hangulatvilágításban. A malacka mellett állt, és úgy ette evőeszköz nélkül két pofára a zsíros-cafatos husit, mint aki attól fél, hogy elveszik tőle. Az étkezőasztal körül, amely roskadozott a rengeteg kajától és piától, műnők hada ült. Hirtelen azt hittem, hogy egy Playboy nyuszis buliba csöppentem. Az egyik csajszi felállt, követtem a tekintetemmel. Körülbelül 180 cm magas, maximum 50 kg, fokhagymafenekű, hosszú lábú Barbi-baba volt. A szilikonos mellei talán a fenekénél is nagyobbak voltak, természetesen cicikidobós felsőt viselt. Ajkai duzzadtak, orcája egy viaszbabára emlékeztetett. Hajtincsei gondosan belőve, topánja tűsarkú, vörös műkörmei szintén tűhegyesek. Én, a mezei nyúl, úgy éreztem erre innom kell. Megcéloztam az asztalt és megkínáltattam magam egy perzselő tekintetű hímmel, aki vonzónak találta az egyszerűbb, ámde puritánságában nagyszerűbb mezei mivoltomat. A műnők vihogtak, valószínűleg az újévi portfóliót frissítették pózolós, csücsörítős fotókkal. A látványtól hányingerem lett, ezért felkértem az új havert egy táncra. Szédületes kettőt jobbra-kettőt balra - vajon mit kevert az italomba? - aztán csók-csók-csók... Olyan vadító illatfelhő lengte körül, hogy nem bírtam megállni, bele kellett harapnom a szájába, nyakába, fülébe.... kezeink ide-oda jártak, vándorútra keltek. Már csaknem bevonszolta vonagló testemet - amelyben nem mű, hanem igazi vér keringett, - egy üres hálószobába, amikor vad kurjongatásokkal hozták tudomásunkra a többiek, hogy közeledik az éjfél, ideje elővenni és megtölteni a pezsgős poharakat koccintásra. A himnusz hallatán még a legrészegebbek is próbáltak vigyázzba állni és magasztosan énekelni. Kissé elcsukló hangon dalra fakadtam, közben meghatódva gyors számadást készítettem az óévről. Üdvrivalgás, tűzijáték ropogása, kutyák éles ugatása kíséretében kívántunk egymásnak boldog újesztendőt, majd önfeledten roptuk a táncot hajnalig. Újdonsült barátom négy órakor hazavitt. Ő volt a józan sofőr, én a kissé kapatos cafka. Telefonszámot cseréltünk, kértem, ismerjen meg alkoholmentes állapotomban is. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk…

Amint a kandallóban táncot lejtő lángnyelveket fürkészem, az újévi fogadalmakra gondolok. A legtöbb ember változni szeretne, és amikor éjfélt üt az óra úgy érzik, hogy attól a perctől kezdve egy csapásra minden másképp lesz. Tiszta lappal akarják az újesztendőt indítani, hisznek benne, hogy képesek lesznek a változásra, megszabadulnak a rossz szokásaiktól, életük pozitív irányt vesz. Az év első napjait még könnyed lebegésben töltik, biztosak abban, hogy felülmúlják addigi önmagunkat, erősek lesznek, csupa szép és jó történik majd velük. Aztán eljön az első hétköznap. És a második. És a sokadik. Egyik reggel felébrednek, és szomorúan megállapítják, hogy minden a régi kerékvágásban megy tovább. Aki nagy elánnal sportolni kezdett, márciusban már mindenféle kifogást keres, és egyre gyakrabban elkerüli a konditermet. Aki le akart szokni a dohányzásról, egyszer csak azon kapja magát, hogy a napi egy-két szál cigi újra tizennégyre-tizenötre duzzad. Aki több időt akart családjával tölteni arra eszmél, hogy idegesíti a gyerek, az agyára megy a férje/ felesége, és ismét egyre hosszabb ideig csücsül a munkahelyén, vagy a kávézóban a haverokkal.

Miközben hallgatom a csendet, beszívom a karácsonyfa illatát és az ünnep utózöngéjeként emelkedett hangulat lesz úrrá rajtam, megállapítom, hogy az életem úgy jó, ahogy van. Az idén is felszabadultan fogok mulatni pont úgy, ahogy kell, és nem teszek újévi fogadalmat, mert az csak arra jó, hogy legyen mit megszegni. Nem leszek tökéletes, maradok szeleburdi, de szeretni való vidám, ízig-vérig nő.
Nem teszek mást, csak élek és élvezem az élet minden másodpercét, hiszen tudjuk, a Tündér suhint… Ti is tegyétek ezt!

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!

- Lizelotte -

Az én karácsonyom

2011. december 11.

Miért gondolja bárki is, hogy az ünnep közeledtével sokaknak csak a szép és a jó jut az eszébe, arra tudnak csak gondolni? Ilyenkor hozza felszínre a legrejtettebb frusztrációkat, a bizonyítási kényszert, amit oly sokáig sikerült elnyomni.

Megint eltelt egy év. Mi változott ez alatt az egy év alatt? Nyilván nagyon sok, de alapvetően nem mindegy milyen irányba. Azok a családok, emberek, akik okkal, vagy ok nélkül egy régen elkövetett rossz döntésük következményeként egyedül kényszerültek végig csinálni nem egy, de sok-sok évet, rosszabb esetben több gyerekkel, apa nélkül, társ nélkül, egyedül, hogyan mondhatják azt, hogy hely de jó kedvem van így ünnepek közeledtével?!

Induljunk ki abból, hogy az ünnepeket azok a családok sem ússzák meg, akik gondolni sem akarnak rá. De hát miért is ne akarnának gondolni rá? Elkerülhetetlen. A körülöttünk zajló, nyüzsgő események emlékeztetnek rá, és lassan, de biztosan ráhangolódnak azok is, akik valamilyen okból nem akarják az ünnepeket. Mégiscsak különleges ez az ünnep! Az ok többnyire mi lehet? Nyilvánvaló. A szeretetről szól.

Mégis megpróbálják a lehetetlent, mert a szeretet ünnepe őket is áthatja, ideig-óráig ugyan, emlékeikben keresve-kutatva rálelnek olyan már rég elfelejtettnek gondolt, hitt epizódokra, melyek a karácsonyt valami csodálatos misztikummal veszik körül és ez, amit valamikor réges-régen nekik is sikerült áhítattal átélni, az bármilyen körülmények között is élnek, nem múlhat el nyomtalanul.

Apró dolgok ezek csupán. Események, epizódok, melyeket, ha sikerül összerakni úgy, minden esélyük meg van arra, hogy a szeretet ünnepe számukra is azzá váljon. Hozzátartozója, az egyetlen, esetleg ha még van a családból valaki, akit közel állónak érez, végső soron akár egy ember, egy barát, egy ismerős számára is. És erre igyekeznek ráhangolódni, majd mindenki.

Ha eljutnak idáig, van miért, van kiért, akkor sikerülhet szebbé tenni a karácsony körüli napokat. De ehhez az emlékezésen túl sok minden egyébre is szükség van. Elsősorban a saját értékítéletét, lehetőségeit mérlegelve, felmérve szabad csak nagyokat álmodni. És akkor még nincs szó egymás megajándékozásáról, anyagi vonzatú dolgokról. Csak az egymásra odafigyelésről - mondhatnánk. Kerüljön az asztalra ünnepi ebéd, vagy vacsora.
Ez vonatkozik azokra a családokra, ahol van kiért, miért eljutni idáig.

És mi történik azokkal az emberekkel, akik egyedül töltik a karácsonyt?

Mi történik?... Ők sincsenek egyedül. Rájuk gondolva érezzük többnek, szebbnek, jobbnak az ünnepeket. Ha belegondolunk abba milyen érzés egyedülálló embernek lenni, akkor döbbenünk rá milyen különleges is ez a nap, ha nekünk, magunknak megadatott, hogy ne így, egyedül éljük meg a karácsonyt. Szeretteink, barátaink, ismerőseink, gyerekeink nélkül. Mert ilyen is van. Akkor tudjuk értékelni, átérezni rájuk is gondolva igazán a szeretet ünnepe fontosságát, és annak üzenetét. Hogy számára ne az legyen, hogy "nem szeretem a karácsonyt...ez a szó nekem többé ne fájjon..."

Kerülhetünk olyan helyzetbe, amikor nem fordulhatunk máshoz, nem kérhetünk külső segítséget, csak egyedül magunkra számíthatunk. Az előkészületek nincsenek ingyen.

Olyan jól meg tudjuk fogalmazni magunkban, hogy a sorsunkat mi irányítjuk. És a gyermek sorsát vajon ki irányítja? Nem a felnőtteknek kellene? Amikor eldöntötték, apa, anya, hogy külön utakon járnak, ki törődött akkor a gyerekkel? Neki/k milyen sorsot szántak vajon a szülei?
Gondoltak-e a hétköznapok után az ünnepekre is, a szeretet ünnepére?

Az elvált, gyermeküket egyedül nevelő szülőkre gondolok a szó szoros értelmében. Azokra az anyákra, akik utolsó erejüket összeszedve mégis csak adni szeretnének valamivel még többet magukból, mint odáig, a gyermeküknek.

Azokra az egyedülálló emberekre gondolok, akik évtizedek óta töltik magányosan a karácsonyt. Mert hibázhatunk, tévedhetünk, de még a legelvetemültebb embert is áthatja a karácsony körüli szeretet érzése. Ilyenkor válnak emberek nagyon, de nagyon magányossá és elhagyatottá.

Rájuk és azokra az önhibájukon kívül egyedül álló gyermekekre és anyákra, apákra gondoljunk, akik maradék erejüket is összeszedve próbálják hangulatossá, és emlékezetessé tenni ezt a számukra is csodálatosan szép ünnepet!

- zsoltne.eva -