Hurrá Szilveszter!

2012. január 1.

A kandallóban vidáman pattog a tűz, a konyhából bejgli illat árad, odakint fehéren, vacogva hajladoznak a fa ágai, ropog a járókelők talpa alatt a friss hó. A karácsonyfadíszek mosolygósan néznek le rám, béke van és nyugalom. Puha plédbe burkolózva ülök a hintaszékben, kezemben egy könyv, de nem tudok olvasni mert a gondolataim folyton elkalandoznak.

Ismét eltelt egy esztendő. Elrepült, elillant. Mintha januárban egy Tündér megsuhintott volna egy varázspálcát, hipp-hopp, szinte azon nyomban december lett!

Az egyik barátnőm nem szereti a szilvesztert, mert szerinte az év utolsó napján kötelező jól érezni magunkat. És mi van akkor, ha nem vagyunk ráhangolódva a vidámságra? Minden ünnep szól valamiről: karácsonykor szeretnünk kell egymást, szilveszterkor bulizni, dáridózni kell. Akár előírják, akár nem, én örülök annak, hogy ezeknek az alkalmaknak megvannak a sajátosságai, a megszokott rituáléi. És mivel szilveszterkor a fergeteges jókedv, a mulatozás a lényeg, most, hogy itt toporog a kertek alatt eszembe jutott az egyik legkedvesebb szilveszterem.

Két éve, pontosan december 31-én egy óévbúcsúztató partin ismertem meg azt a férfit, aki azóta is a párom. Este hatkor a barátnőm, a fiúja és én nekiláttunk vacsorát készíteni. Hogy fürgébben járjon a kezünk a konyhapulton, kibontottunk egy üveg pezsgőt. Térültünk-fordultunk hörpintettünk, kevertünk-kavartunk kortyoltunk. Tízkor jött egy haver, naná, hogy piát hozott. Koc-koc-koccintottunk… Egy óra múlva a srác elvitt minket egy buliba. Mindössze három embert ismertem, a többieknek bemutattak. Hú, az a sok arc és név! Na mindegy, gondoltam, az a szerencse, hogy szinte mindenki matt részeg, így két nap múlva már nem kell majd egymásnak köszönni az utcán, hiszen a pityókás állapot felmentésre jogosít. A konyhában egy hatalmas tepsiből egy sült malac széttrancsírozott darabkái kacsingattak rám. Egy ősz, ámde veszettül sármos fickó mosolygós arca fénylett a hangulatvilágításban. A malacka mellett állt, és úgy ette evőeszköz nélkül két pofára a zsíros-cafatos husit, mint aki attól fél, hogy elveszik tőle. Az étkezőasztal körül, amely roskadozott a rengeteg kajától és piától, műnők hada ült. Hirtelen azt hittem, hogy egy Playboy nyuszis buliba csöppentem. Az egyik csajszi felállt, követtem a tekintetemmel. Körülbelül 180 cm magas, maximum 50 kg, fokhagymafenekű, hosszú lábú Barbi-baba volt. A szilikonos mellei talán a fenekénél is nagyobbak voltak, természetesen cicikidobós felsőt viselt. Ajkai duzzadtak, orcája egy viaszbabára emlékeztetett. Hajtincsei gondosan belőve, topánja tűsarkú, vörös műkörmei szintén tűhegyesek. Én, a mezei nyúl, úgy éreztem erre innom kell. Megcéloztam az asztalt és megkínáltattam magam egy perzselő tekintetű hímmel, aki vonzónak találta az egyszerűbb, ámde puritánságában nagyszerűbb mezei mivoltomat. A műnők vihogtak, valószínűleg az újévi portfóliót frissítették pózolós, csücsörítős fotókkal. A látványtól hányingerem lett, ezért felkértem az új havert egy táncra. Szédületes kettőt jobbra-kettőt balra - vajon mit kevert az italomba? - aztán csók-csók-csók... Olyan vadító illatfelhő lengte körül, hogy nem bírtam megállni, bele kellett harapnom a szájába, nyakába, fülébe.... kezeink ide-oda jártak, vándorútra keltek. Már csaknem bevonszolta vonagló testemet - amelyben nem mű, hanem igazi vér keringett, - egy üres hálószobába, amikor vad kurjongatásokkal hozták tudomásunkra a többiek, hogy közeledik az éjfél, ideje elővenni és megtölteni a pezsgős poharakat koccintásra. A himnusz hallatán még a legrészegebbek is próbáltak vigyázzba állni és magasztosan énekelni. Kissé elcsukló hangon dalra fakadtam, közben meghatódva gyors számadást készítettem az óévről. Üdvrivalgás, tűzijáték ropogása, kutyák éles ugatása kíséretében kívántunk egymásnak boldog újesztendőt, majd önfeledten roptuk a táncot hajnalig. Újdonsült barátom négy órakor hazavitt. Ő volt a józan sofőr, én a kissé kapatos cafka. Telefonszámot cseréltünk, kértem, ismerjen meg alkoholmentes állapotomban is. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk…

Amint a kandallóban táncot lejtő lángnyelveket fürkészem, az újévi fogadalmakra gondolok. A legtöbb ember változni szeretne, és amikor éjfélt üt az óra úgy érzik, hogy attól a perctől kezdve egy csapásra minden másképp lesz. Tiszta lappal akarják az újesztendőt indítani, hisznek benne, hogy képesek lesznek a változásra, megszabadulnak a rossz szokásaiktól, életük pozitív irányt vesz. Az év első napjait még könnyed lebegésben töltik, biztosak abban, hogy felülmúlják addigi önmagunkat, erősek lesznek, csupa szép és jó történik majd velük. Aztán eljön az első hétköznap. És a második. És a sokadik. Egyik reggel felébrednek, és szomorúan megállapítják, hogy minden a régi kerékvágásban megy tovább. Aki nagy elánnal sportolni kezdett, márciusban már mindenféle kifogást keres, és egyre gyakrabban elkerüli a konditermet. Aki le akart szokni a dohányzásról, egyszer csak azon kapja magát, hogy a napi egy-két szál cigi újra tizennégyre-tizenötre duzzad. Aki több időt akart családjával tölteni arra eszmél, hogy idegesíti a gyerek, az agyára megy a férje/ felesége, és ismét egyre hosszabb ideig csücsül a munkahelyén, vagy a kávézóban a haverokkal.

Miközben hallgatom a csendet, beszívom a karácsonyfa illatát és az ünnep utózöngéjeként emelkedett hangulat lesz úrrá rajtam, megállapítom, hogy az életem úgy jó, ahogy van. Az idén is felszabadultan fogok mulatni pont úgy, ahogy kell, és nem teszek újévi fogadalmat, mert az csak arra jó, hogy legyen mit megszegni. Nem leszek tökéletes, maradok szeleburdi, de szeretni való vidám, ízig-vérig nő.
Nem teszek mást, csak élek és élvezem az élet minden másodpercét, hiszen tudjuk, a Tündér suhint… Ti is tegyétek ezt!

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!

- Lizelotte -