Dobogó tároló

2012. január 8.

Nem karddal átdöfött, nem is vérző, csak érző - leginkább az itatóshoz hasonló -, nem egészen szimmetrikus, folyton dolgozó, felesleges okoskodásokat mellőző, végső szusszanásig robot ő.

Kinek ilyen, kinek olyan van. Cikázó villámú, vagy csendesen mosolygó, gondosan dolgát végző, álmodban is létedet védő szorgos műoszcilláló, könnycseppgenerátor. Gyertyák fényében is szárnyal, minden hálók motorja, a le- és felek csendes főnöke.
Dub-durub, dub-durub, dub-durub - dalolja és hirdeti azt is, ami őt irányítja, de a parancsközpont érzéketlenségét, durva objektivitását, soha nem hajlandó átvenni.
Ezért itatós, mert ha valaki búja a világra dől, és annak súlya agyát repeszti szét - dub-durub, dub-durub -, ő megértőn felszív minden lehunyt szemből alápatakzó könnyet és lobogó, pajtás-bajtárs, bilincsbe szorult, későn kesergők fájdalmát. Nem baj, ha ezért fájdalommal fizet.
Dub-durub, dub-durub, áthálózza és összefogja az anyagtalan, érzelmi fogalmak hemzsegő árját, és önmaga tönkretétele ellen sem tesz. Sebtében szívja itatósként, magába szorulón a másik baját, és az avarból a kemény tekintetű őnélküliség feláradásának lehetőségét sem hárítja el.
A szív a szívtelenséget is felszívja, és egy nem pitvar-nem kamrában örökre raktározza az álmukban repülő kiskutyák horgolt csipkéjét is.
Bús játékmacik rózsák tövisével szurkált, boldog csillogású, szökkenő szertelenségét szívja magába.
Saját fájását fájlalva, fércelt és stoppolt, hegtelen lelki sebek, számtalan tüskével körbeszúrva tűnnek örökre a nagy tárolóba. Akkor is, ha a végén minden felszívott maga és magátlanság - rétesként feltekert, összeszoruló - fojtásának egyre erősödő kínjával, munkája és itatott terhe, mosolyból és keserűségből megálljt kiált.
És a perpetuum mobile huszárcsizma tiprása alatt szorul ki önmagából. Mikor az utolsó pislákoló mécses is kihuny, élethossz alatti tárolmányát örökre megőrzi hűen.

- Boér Péter Pál -