Tél

2012. április 22.

… „ jót” írni nehéz, jól írni még nehezebb … jót, jól írni még annál is …
… „olyant” meg, ami egy héten, - még azon is túl - a figyelem központjában tud maradni… hát …
Minden elismerésem azoké, akik ezt már megtették!
Tették! Sokan!
Köszönöm!
Nem szeretnék úgy járni, mint egy régi vendégvárásom alkalmával – ki akartam tenni magamért
(…. majd én megmutatom milyen az igazi piskóta … ) … kitettem … a kutyának ( szegény)
Így, írok úgy, ahogy szoktam …


Világosodik, ideje felkelni – állapította meg Erzsi néni, kinézve tanyájának apró ablakán.
Dunnája alól előbújva, a hidegre fittyet hányva, fogott neki a szokásos mozdulatoknak.
Begyújtás a sparheltbe, meleg vizet készíteni, enni adni az állatoknak, épp úgy, mint tíz … húsz … sok éve mindennap.
Egyik kezével a meleg vizes vödröt tartva … másik kezével csak egy simítás a fájó deréknak …. indult az udvarra...
Tudta, hogy kinn cudar világ van …
… hólapátolás közben, ráncoktól mélyen barázdált arca kipirult, szemeiben meleg fénybe öltözött az emlékezés …
- … akkor is ilyen hideg volt… lőcsös kocsin zötykölődve indultunk a szülőotthonba… a jeges szélvihar hófalakat épített … a lovak is alig bírták… eljött az idő… az egyre erősödő görcsöket… a néma sikolyokat, a gyerek első sírása váltotta fel… báránybőrbe csomagolt kisfiú…
… akkor is ilyen hideg volt… a jeges szélvihar hófalakat épített … a könnyek megfagytak … a néma sikolyokat a lélekharang hangja váltotta fel… szemfedő alatt, koporsóba fektetett fiam… -
A hó csak esett, esett puhán és fehéren, nem szánva a kilencven éves öregasszonyt…
Az állatsereg ellátása után, erektől csomós, csontbütykös, dermedt ujjait melengette a tűz fölött, csak egy kis időt hagyva magának, hisz vízért kellett mennie, vízért a szomszéd tanyába.
Kabátjára még rákanyarította nagykendőjét… a zoknikra kapcát tekert, fájós lábait gumicsizmába bújtatta, s két kannájába kapaszkodva nekiindult …
… ha valaki távolabbról figyelte volna, a groteszk mozdulatok nevetésre adtak volna okot …
… talán nevetésre …
… talán sírásra …
A vérvörös rózsákkal telerajzolt nagykendő, hol libbent, hol bukfencet vetett, hol csak elterült a fehérségben…
… ha egy gyermek nézte volna messziről, lehet, egy varázslatos mesevilágot idéző virággal telehintett szigetnek látta volna….
… ha egy vadász nézte volna messziről, még távcsövét is elővette volna, … hisz a vakító fehérségben vérét vesztett vergődő állatnak is lehetett látni…
A szomszédasszony összecsapva tenyerét így kiáltott fel:
– Drága Erzsi Mama! … hát miért nem szólt, vittünk volna vizet…
- Kedveském, hogy szóltam volna, mivel, … a némákat nem hallja senki… - mondta csendesen a piros rózsák közé csomagolt Erzsi néni.
Vízzel teli kannái mellé a jó szomszédok, egy hordót is teletöltöttek, a terepjáróba óvatosan beemelték a zuzmarás rózsacsokrot…
A tél fagyának uralma alá került a világ, hósapkákat húztak fel a házak, tanyákon és a városokban is …
Erzsi néni, esténként petróleum lámpája fényénél nézte a jégbe zárt vidéket, s emlékezett …
Számba vette gyermekeit, unokáit…. pókháló eres arcán mosolyt láthatott a pisla fény…
- … szegénykéim… nekik sem könnyű… az élet nem könnyű - gondolkozott hangosan
Egy nap, autó állt meg a még járható út végén.
Egy fiatal férfi és egy kicsi lány vágott neki a hómezőnek, szánkóra felpakolt csomagokkal, amiket a Mamának hoztak.
Jégszilánkokból karmokat növesztett fák szúrós ölelésében haladtak előre rendületlenül.
- Nézdd apuci! Látod? Ott, a Mama udvaránál? Piros virágok! – kiáltott fel a kislány.
Péter, meredten nézte a még távolinak tűnő tanyát, s ő is meglátta…
A Kedvesmama nagykendője… jaj… ne… - futott át rajta a borzongás
Esve - kelve, mégis rohanva tették meg a további utat.
- Kis unokám, Péterkém, kicsi Virágom… úgy örülök… jaj, ne aggódj már ennyire, nincs semmi baj… , csak a Macinak hoztam ki enni, … no hát megcsúsztam egy kicsit, de látjátok már jól vagyok…. - a vörös rózsák közül a boldogságtól reszkető hang bújt ki először.
A konyhába érve már épp úgy sürgött- forgott unokája és dédunokája körül, mint valamikor réges – régen, tűzrőlpattant menyecske korában.
- Jaj, nem kellett volna… rám költeni ennyit… nektek is kevés van… elhalmoztok minden jóval - nézett Péterre s szégyenlősen kapta arca elé kezét, hogy eltakarja kicsurranó könnyeit.
- Kedvesmama! Tudjuk hogy nem szeretne városban élni, de ez a tél, egyedül... Legalább a telet töltse nálunk.
- Péterkém, tudom én… tudom én hogy szeretettel… , olyan jó gyerek vagy, mint szegény apád volt … én nem tudok elmenni, egy ilyen öregasszonynak már nem megy …
A búcsúzás nehéz kőként nyomta Péter szívét...
Az erdőkerülő, mint ahogy mindennap, végig járta a tanyavilágot. Távcsövével fürkészte az alvó vidéket… A tél hideg csendjét, szánját húzó lovainak csengettyűje verte fel.
A tanya ablaka feketén bámult a fehér világra… nem pislákolt fekete tükrében a lámpa meleg lángja.
…
… a vakító fehérségben, vérét vesztett vergődő állat …
… Hókirálynő hókristályszigetén vörös rózsák nyíltak …
Az egyik, városi hósapkás házba a postás becsöngetett.
Levelet hozott.
Piroska nézte a feladót. Édesanyja falujának önkormányzatától jött levél.
Értesítés anyjának haláláról.
Fogta telefonját, felhívta öccsét.
– Tudod- e, hogy anyánk ? – kérdezte
- Tudom, engem is értesítettek - szólt a telefonba László.
- Most akkor mit csináljunk? Beteg is vagyok, pénzem sincs, majd valamikor azért csak kimegyek- mondta a nő
- Nekem meg nincs időm, nem érek rá - válaszolt a testvér
Ki tudja azt, hogy még mit beszéltek…
Péter telefonjára egy üzenet érkezett. Az üzenet írója nagybátyja volt.
- A Mama meghalt, intézkedned kellene….

- Oláhné Fodor Zita Marietta -