Igenis, Tanítóbácsi!

2012. június 17.

Az Apák Napja Magyarországon június harmadik vasárnapjára esik. Világszerte különböző időpontokban ünneplik. A megemlékezés első szervezője az amerikai Sonora Smart Dodd volt 1910-ben; apjáról emlékezett meg, aki egyedül nevelte fel hat gyermekét. Eredetileg június 5-re, az apa halálának ötödik évfordulójára tervezték az ünneplést, de a szervezés két hétig is eltartott, ezért csak június 19-én került rá sor. Az ünnepet Richard Nixon elnök nyilvánította hivatalossá. A katolikus egyház Szent József napján, március 19-én tartja az Apák Napját.

Apák napja alkalmából egy édesapától kaptuk a heti vezércikkünket, aki a saját édesapjáról mesél. Fogadjátok szeretettel!

Igenis, Tanítóbácsi!

— Épp olyan sötét ez az út, mint majd negyven éve.
— Ugyan fiam, nézz körül, ha nem is minden oszlopon, de komoly kivilágítás van itt. Ezen a soron egyetlen égő sem égett akkoriban. Emlékszel, hogy féltél, ha későre maradtál valahol és rád sötétedett? Mint a szurok, olyan fekete volt a zug, a füledben dobogott a szíved, de megjöttél. Azt hiszem, a házat megismered kívülről, ebben a sötét derengésben is.
— Menjünk az udvarra! Felkapcsolom az elemlámpámat, milyen érdekes, azt hiszem, itt komoly átépítés történt, valószínűleg ultramodern iskolát hoztak létre. Igaz, csak egy osztály van, de ultradizájnt látok. Úgy vélem a folyosót is eltávolították, csak az oszlopok maradtak. Egy kicsit közelebb megyek. Hoppá, ez vályog! Na, reggel majd körülnézünk rendesen… Addig húzunk egy vödör vizet a kútból és lecsutakolunk. De hová lett a kút?
— Ne keresd fiam, a nyomára ugye még emlékszel?
— A pontos helyére is Apu. Ugye nem omlott be? Az lehetetlen, hisz ez egy kitéglázott, masszív kút volt, igaz huszonöt méter mély, de létezik ilyen? Azt hallottam, ha egy házat nem laknak, pillanatok alatt összedől, de érvényes ez a kutakra is? Beomlott volna?
— Pontosan fiam, ezért kérlek, legyetek óvatosak. A srácoknak is szólj!
— Mondd Apu, mi lenne, ha a kiserdőben húznánk fel a sátrat?
— Nincs kiserdő, sem kerítés, sem kert. Az utolsó fát is kivágták. Tudod jól, mindössze húsz-huszonöt fa volt az egész, most meg sem lehet közelíteni, körbekerítette a nyakig érő bürök és bodza, valamint jó sok szemét is akad.
— Elkeserítő, amit mondasz…
— Emlékszel, hogy féltél a kiserdő sötétjétől esténként? De azt is leküzdötted!
— Mondd Apu, mi ez a feketeség itt karnyújtásnyira?
— Fiam, az udvart és a kertet nyugodtan tekinthetjük erdőcskének, tele van akácbokorral, kisebb-nagyobb fákkal. Óvatosan világítsatok, és előre nézz! Most jobbra fordulj, ott ahol a nyúlverem volt, találsz egy akkora területet, ahová sátrat lehet verni.
— Igen, saját kezemmel romboltam szét, mielőtt elmentünk… Minek hagytam volna meg lakatlanul? Milyen lila fellegek kószálnak a Hold világította égbolton! Valaki jön a kapu felől. Még így is csont sötét van, de a mi lámpáinkhoz képest az övé reflektor!
— Figyelj fiam, Tomi az, majd én beszélek vele!
A reflektoros odaröffentett:
— Maguk mit keresnek itt?
— Telefüdi, megtanultad végre az Anyám tyúkját?
— Na de Tanító bácsi, maga hogy kerül ide? Most jól nézek ki!
— Igen, tudom! Liliom Lázárral és Kettős Lőrinccel jöttél!
— Apu, én nem is látom őket…
— A háta mögött állnak.
— A Tanító bácsinak igen kiváló a szeme, pedig ha jól számolom, kilencven körül járhat…
— Sose foglalkozz az életkorommal!
— Miért jöttek? Ez már hosszabb ideje magánterület!
— Tudom fiam, akkor iskola volt, korábban az egyházé, most is valószínűleg az egyházé.
— Úgy van! Tulajdonképpen meddig tetszenek maradni?
— Nyolc-tíz napra tervezzük, ha szép az idő, de ha ránk szakad egy komolyabb zuhé, megrövidül minden. Bár az előrejelzések szerint nem kell félni. Már csak azt áruld el, mit csináltok itt éjjel?
— Tetszik tudni, felvigyázó őrség vagyunk!
— És ez rendszeres?
— Nem, egyszeri! Sem tegnapig, sem holnaptól nem lesz többé, csak most.
— Egészen érdekes egybeesés jöttünkkel. Talán fogadóbizottság-féle vagytok? Ne magyarázkodj, tudom, hogy el akartad látni a bajunkat, de most menjetek szépen haza és reggelre…
— Ne tessék folytatni, Tanító bácsi kérem, reggelre kívülről fújom az Anyám tyúkját és még legalább három-négy verset!
A reflektorosok megfordultak, és ahogy jöttek, úgy tűntek el az éjben.
— Fiam, most felállíthatjátok a sátrat, érezzétek jól magatokat! Tekints fel ide az égre!
— De boldog vagyok, hogy látlak Apu, olyan régen láttalak utoljára… Szeretném, ha mától ez megváltozna.
— Fiam, arra valók a fényképek, nézegesd őket, különben a nap minden pillanatában veled vagyok, és csak tőled függ, mikor szólítasz meg. Most hívnak az itteniek, ne feledd, amit mondtam!
— Köszönöm Apu, mindent köszönök!
Tehát nem ultramodern iskola lett, ahogyan gondoltam, vagy mégis? Az sem elképzelhetetlen, hogy az osztályterem fotocellás ajtókkal nyílik és puszta dizájnból nem maradt meg a folyosó fala… Ez a várszerű építmény is, aszimmetriájában emelheti az összkép hatását. Talán falbontással megkisebbítették a nagyszobát, és egy irodát — olyan igazi csúcsmodernet — hoztak létre. Ott, a valamivel megkisebbített szobájú, szolgálati lakásban lakó, egy szál pedagógus elvégezheti napi nebuló-adminisztrációját, mindenféle terveket és jelentéseket.
Az éjjeli menet világító felének vezére visszavonulóban volt. Az Anyám tyúkját és magánszorgalomból a Falu végén kurta kocsmát ment tanulni. Amikor hajnal előtt megkondult a nagyharang, valaminek a végét, és egy másik, lényegesen hosszabb dolognak a kezdetét tette közhírré. A Hold is elbújt a fellegek mögé. Szuroksötét lett, csak a hevenyészett sátor előtti tábortűz ropogott még egy picit és világította be sejtelmesen a bozótrengeteget, majd mindenki nyugovóra tért. Álmukat Apu és még ki tudja hányan őrizték.

- Boér Péter Pál -