2012. május 21., hétfő

Egy hajmeresztő nap Triesztben

2012. május 20.

Nem tudom mások hogy vannak vele, de amikor külföldre megyek pihenni, és átlépem az országhatárt, különös érzés kerít hatalmába. Ahogyan a ruháimat pakolom a bőröndbe, úgy teszem a gondjaimat is egy képzeletbeli fiókba, és nem veszem elő addig, amíg haza nem érek. Ekkor érzem azt, hogy valóban szabadságon vagyok. A fejem kitisztul, kiirtom belőle az összes gyomot, helyet adva az új, friss élményeknek. Sohasem bosszankodom, mindent lazán, gondtalanul kezelek, annak ellenére, hogy sokszor nem mindennapi helyzetekbe keveredem.
Egy kellemes tavaszi napon hajnali négykor útra keltünk a kedvesemmel, „irány Horvátország!” jelszóval. Ő már többször járt azon a vidéken, kisujjában van az útvonal, én zsenge fiatalasszony koromban üdültem arrafelé, ezért is vártam ujjongva az utazást.
Röpke nyolc órát autókáztunk, mire a csodás Opatijába, a horvát Monte Carloba értünk.
Mint anno a honfoglaló magyarok, körülnéztünk, megállapítottuk, hogy a klíma kellemes, az emberek barátságosak, a tenger tiszta, vagyis első benyomás alapján minden adott ahhoz, hogy egy emlékezetes hetet ott töltsünk, nem teketóriáztunk, egy tetszetős apartmanban lehorgonyoztunk.
Másnap reggel borongós, esős napra ébredtük, ami kizárta a lubickolás és búvárkodás lehetőségét, ezért ráböktünk a térképre, kiválasztva egy viszonylag közel fekvő nevezetes várost, Triesztet. Ekkor még nem sejtettük, hogy este nagy mennyiségű alkohol tartalmú ital után fogunk epekedni, hogy orvosoljuk az idegtépő nap végén a különös, rendkívüli élmények által átélt traumát.
A szélvédőre helyeztük a GPS-t, amit könnyelműen bizalmunkba fogadtunk, és már-már családtagnak, harmadik útitársnak tekintve Marcsinak kereszteltük. Marcsi sohasem beszélt vissza, nem nyafogott, mégis néha egykedvűen, de idegesítően hajtotta a magáét. Ezen a napon számtalanszor közölte velünk például azt, hogy: -„Újratervezem az útvonalat…” - ami kimondottan bosszantóan hatott ránk, és a viszonyunk Marcsival ennek hatására igencsak megromlott. Olyannyira, hogy többször tituláltuk sarkon álló, kellemetlen szagú, repedt sarkú útszéli szexmunkásnak, és kis híján egy kukában landolva fejezte be rövidke életét.
Trieszt gyönyörű, pörgős város, a szívem átvette a lüktetését. Körbejártuk a belvárost, megcsodáltuk a nevezetes épületeket, közben serényen kattogtattuk a fényképezőgép gombját, japán turistákat is meghazudtoló módon. Délelőtt egy hangulatos kávéház teraszán megkóstoltuk a fenséges, zamatos olasz kávét, hallgatva közben a temperamentumos emberek dallamos karattyolását, amit a metakommunikáció különböző megnyilvánulási formáival fűszerezve nyomatékosítottak. Kávézás után újra nyakunkba vettük a várost. Nem tudtunk betelni a színek kavalkádja okozta látvánnyal: a csodaszép kék tengerre nyíló térrel, az ezüstösen csillogó káprázatos palotákkal, a város szélén zöldellő hegyekkel.
Fél kettőkor fáradtan, korgó gyomorral cammogtunk be egy tipikus olasz étterembe, hogy a kávé után megízleljünk végre egy igazi, hamisítatlan olasz pizzát is.
- We’d like to have lunch (Ebédelni szeretnénk) – mondtam a szép arcú felszolgálónőnek.
A hölgy bizonytalanul kérdezte: - Eat? (Enni?)
Bólintottam, konstatálva közben, hogy nyelvileg könnyű dolgom lesz, tőmondatokkal is boldogulni fogok. Ekkor a párom megvillogtatta a benne szunnyadó, és kitörni vágyó kevéske olasz nyelvtudását, és társalgást kezdeményezett a lánnyal. A pincérnő szeme felcsillant, de miután hosszan tartó csivitelés után rájött, hogy süket fülekre talál, egy mukkot sem értünk abból, amit mond, a párom szókészletének gyér mivolta miatt, a beszélgetést újra angolul folytattuk.

Az első ámulat ott tartózkodásunk alatt az étterem toalettjében ért. Belépvén a mellékhelyiségbe a kövezeten egy sötét lyukat láttam, tőle jobbra és balra két hatalmas, körülbelül 45-ös méretű emberi cipőtalphoz hasonlatos fajansz lábtartó díszelgett. Mit volt mit tenni, fogtam magam, a két lábamat akkurátusan a kijelölt helyre helyeztem, lehúztam a nadrágomat, leguggoltam és megpróbáltam a lehetetlent. Balra tőlem felfedeztem a falon egy hosszú, fém kapaszkodót, az úgynevezett ’majrévasat’. Jobb kezemmel a nadrágomat, bal kezemmel az ezüstszínű kapaszkodót markolászva igyekeztem minél hamarabb elvégezni a (kis) dolgomat. Sajna nem sikerült tökéletesen becéloznom a fekete lyukba. „Vajon azért, mert túl pici, vagy azért, mert nem tudok pontosan célozni?” – tűnődtem, miközben egy hatalmas wc papír galacsinnal a csempét törölgetve igyekeztem az árulkodó jeleket eltüntetni. Megkönnyebbülve bár, de enyhe izomlázzal a combomban távoztam, a fejemben rengeteg kérdéssel a pottyantós budival, a higiéniával és a civilizációval kapcsolatban.
Ezután újabb meglepetés ért. A felszolgálónő kedvesen a tudomásunkra hozta, hogy 3-kor bezárnak, úgyhogy húzzunk el gyorsan. - Na ja, szieszta! Hogy ez nem jutott eszünkbe! - kaptam a fejemhez. Fizettünk, és tele pocakkal kiballagtunk. Lófráltunk még egy kicsit gyalog, aztán kocsival folytattuk a városnézést.
Estefelé bekapcsoltuk a Marcsit, abban bízva, hogy az Opatijába vezető útra terel. De Marcsi ekkor megbolondult! Ahelyett, hogy talált volna egy magyar, zömmel sík vidéken, száraz útburkolaton közlekedő, átlagos vezetési rutinnal rendelkező sofőr számára egy könnyen járható útvonalat, a mi Marcsink borzasztóan keskeny, meredek, jobbról sziklákkal, balról parkoló autókkal szegélyezett rutinpályához hasonló, erőt próbáló utakra vezényelt minket. Miközben arra vártam, hogy szétpattanjanak az idegeim az izgalomtól, pozitív csalódás ért. A trieszti sofőrök előtt megemeltem a kalapomat. Dinamikusan, lendületesen vezetnek, viszont végtelenül higgadtak. Amikor az autó már sírt, és lefulladt, mert képtelenek voltunk bevenni egyes fokozatban egy emelkedőre forduló hajtűkanyart, és óvatosan visszatolattunk, majd megfordultunk, a trieszti sofőrök halál nyugalommal, türelmesen nézték végig mindezt. Nem anyáztak, nem dudáltak, nem rázták az öklüket.
Félreálltunk, a GPS-be beírtuk egy olasz városka nevét, ahol reggel végigkocsikáztunk, és bizakodtunk, hogy nem ugyanarra a kanyargós útra navigál minket.
De tévedtünk.

Ezt követően rájöttem, hogy Marcsinál csak a férfinép makacsabb. Hiába szajkóztam a drágámnak, hogy ne menjen fel, mert a kocsi újra „nyekeregni” fog, képtelen lesz felkapaszkodni a meredek úton, ő töretlenül, hajthatatlanul rohant a vesztébe. Forgatókönyv szerűen egymás után háromszor játszódott le ugyanaz a jelenet, csak ültem az anyósülésen, mint Peti a moziban. Marcsi folyton újratervezte az útvonalat, mindig ugyanoda vezetett vissza, a kedvesem szófogadóan tette, amit parancsolt neki, és minduntalan a hihetetlenül nehéz, járhatatlan terepen kötött ki. Gondolatban bevettem a „leszarom” tablettát, és mintha csupán külső szemlélő lennék, bárgyú vigyorral az arcomon szemléltem az eseményeket.
Hogy, hogy nem, egyszer csak előugrott a semmiből egy tábla, amire ki volt írva, hogy Opatija. - Hurrá! - örvendeztünk, és nyomban arra mentünk.
Mint királyfira a mesében, sunyin várt ránk az aznapi harmadik próbatétel.
Annyira megörültünk az útjelző táblának, hogy figyelmen kívül hagytuk azt az apróságot, hogy a tábla Szlovéniában autópályára terel. És mit kell venni, ha autópályán autókázunk? Igen, matricát! Mi totálisan megfeledkeztünk erről. Egyrészt azért, mert Horvátországban és Olaszországban kapus rendszer van, másrészt pedig azért, mert annyira örültünk, hogy nagy nehezen kikecmeregtünk Triesztből, észre sem vettük, hogy autópályán vagyunk.
Megközelítőleg három kilométert nyomtunk már le, amikor a párom bosszúsan megvakarta a fejét. - Attól tartok, meg fognak büntetni, nem vettünk matricát.
Én, aki mint az anyatejet a csecsemő, úgy szívom évek óta magamba a pozitív gondolkodás és a vonzás törvényének a tanait, ekkor felsikoltottam:
- Töröl, töröl, töröl! Nem fognak megbüntetni!
Szélsebesen suhantunk tovább, amikor némi gondolkodás után csendesen megszólaltam:
- Ha valóban működik a vonzás törvénye, tuti megbüntetnek, mert kimondtad, és hiszel benne. A „leszarom” tabletta már nem hatott, parázni kezdtem. Minden úgy történt, ahogy megjósoltam. Az autópálya végén egy hosszú, vörös ’fénykarddal’ integetett egy egyenruhás nő. Hülyének tettettük magunkat, de nem lehetett a mogorva nőszemélyt meggyőzni. Szigorú arckifejezéssel elénk tolt egy papirost, ami magyar nyelven íródott, és fehéren-feketén olvashattuk, hogy ejnye-bejnye, irgum-burgum, kötelesek vagyunk a szlovénoknak 150 eurócskát fizetni. Az autó biztos megemelkedett volna, miután távozott a pénztárcánkból a temérdek pénz, ha a szívemet nem nyomta volna egy mázsás kő a bosszúság miatt.

Amint visszaértünk az apartmanba, kinyitottunk egy üveg hazai bort, és bánatunkat italba fojtva elevenítettük fel a trieszti ’Nagy Kalandot.’

- Lizelotte -


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése