Cigányszerelem

2011. szeptember 25.

Valamikor réges-régen történt…
Úgy emlékszem, hogy lehetett már vagy harminc, negyven éve is. Fiatal voltam, erőtől duzzadó csődör. Nem volt rét, amin ne kaszálgattam volna a virágokat, az illatosabbjait saját kezűleg le is téptem.
De milyen az idő? Kegyetlen, nem kegyelmez egyikünknek sem. Ma már csak a múltam emlékeiből élek - és írok -, messziről szagolgatom a virágokat, illatukat is csak gondolataimban őrzöm. Na meg persze, egy szálának illatát, az én tündérkém szívében…
Rég volt, szép volt… talán igaz sem volt?

Akkor kezdjük a mesét, én mesélek, te olvasó olvass, ha érdekel egy öregember története!

Előzmény:
Az alföld egyik legeldugottabb sarkában születtem. Szüleim a vidéki kisfalvak lakóinak szokásos életét élték. Mint a faluban mindenki, ők is a helyi TSZ-ben dolgoztak. Mi gyerekek meg a falu óvodájában töltöttük napjaink nagy részét. Itt ismerkedtem össze Lajcsival, akivel egy életre szóló barátságot kötöttünk, az első közös szerelmünk elvesztése után. Később az általános, majd a középiskolában is elválaszthatatlanok voltunk egymástól.
Ott ismertük meg Rozit, a csodálatos cigánylányt. Formás alak, fekete haj, sötétbarna szemek, igéző tekintet. Ez volt ő! A lányba mindketten szerelmesek lettünk, de végül ő Lajcsit választotta. Ez azonban nem állt barátságunk útjába, talán még szorosabbra is fűzte azt. A szabad időnk nagy részét hármasban töltöttük. Soha nem éreztem felesleges harmadiknak magamat. Sőt, mindketten szerettek.
- Bokor! Egyet ígérj meg az életedre, sose ha’gysz el bennünket! – mondta mosolyogva Rozi.
- És ti?
De ők csak vigyorogtak…
…Meg kellett esküdnöm "anyám életére", meg hogy "rohadjanak el a lábaim, és tőből száradjon le mindkét kezem", ha az ígéretem nem tartom be.

Egy csipetnyi retrofűszer…
Szép nyári napsütés.
Komcsi idők.
Akkoriban a nap is mosolygósabb volt. Munka, mint óceánban a só, pénz nem sok, de legalább nem is volt mire költeni.
…A Szerb utcán sétáltam, a Ferency utca felé. Lajcsi barátom megkért, hogy menjek el hozzájuk, beszélni szeretne velem „komoly ügyben”.
Minden szép volt. Gondtalanul folyt az életem. A nyári szünet is csordogált. Egyedül a csajozás nehéz feladata terhelte vállam. No persze csak barátom dolgán kívül; az az egy, nem éppen kedvemre való kötelesség nyomasztott rendesen.
- Essünk túl rajta – forgattam gondolataimat -, el kell mennem hozzájuk. Így kissé kedvetlenül, de elindultam Lajcsiékhoz. Menet közben már teljesen elfelejtettem célállomásom miatti félelmeimet. Az utcán rövidszoknyás fiatal lányok köszöngettek rám, én meg nekik vissza. Némelyeket nem ismertem, ők persze engem igen. A pár év, amit az oktatásban töltöttem el, megszaporította huszonéves rajongóim táborát.
Így járva, bámészkodva, egyszer csak megérkeztem.
Ferency utca 23, csengettem.
Lajcsi nyitott ajtót. Nem lepődött meg. Megszorította a kezem.
Sokat fogtunk kezet életünkben. De most valami hidegséget és elszántságot éreztem abban a kézfogásban. Nem ehhez szoktam tőle. - Nagy baj lehet – gondoltam. Erősen a szemébe néztem, de csak valami idegen érzést olvastam ki belőle.
- Mondd már barátom – szólaltam meg -, mi van?
- Na’gy kérésem lenne, kérlek a’lássan – mondta ő.
- Mit szeretnél kedves Lajos? – kérdeztem az én egyjókomámat.
Tudtam, hogy ezek a kérések mindig sokba kerülnek nekem. Nem az első volt ez, amikor Lajcsit meg kellett támogatnom. Hol ezt, hol azt vittem el hozzájuk, csak hogy a szegény flótáson, meg a rendes kis cigány családján segítsek.
- Nem ke’ll ne’kem semmi. Tudod, nem szokta’m én kérni tőled semmit se, ami neked sokba kerülne. Egy a’prócska’ szívesség ke'llne. Nagy a ba’j – mondta szomorúan rám nézve. Talán kis könnycsepp is kicsordult a szeméből.
Lajos erős ember volt. A sok munka ritka keménnyé tette. Minden izma kidolgozottan feszült meg rajta, amikor kihúzta magát. De most nem. Görnyedten állt előttem, szinte nem is ismertem rá. Valami bajt szagoltam a levegőben. Sok-sok forint elvesztésének rémképe vetült elém hirtelen.
- Nahiszen - gondoltam. Apró és szívesség, az kerül nekem sokba.
De olyan jó ember volt az én barátom, annyira kevés ilyet ismertem a romák közt akkoriban (azóta persze, ezek a tapasztalataim sokat változtak pozitívan), hogy nem is volt kérdés, igent mondok neki vagy nemet.
- Lajos! NEM! Most az egyszer el se kezdd, hogy mit szeretnél; mert ha belekezdesz, tudod úgyis segíteni fogok neked. Az én áldott jó szívem visz a sírba engem… miattad.
Fogtam a fejem. Akkor még nem is gondoltam volna, hogy nem a sírba visz, vagy nem engem, hanem ennél rosszabb dolog fog velem történni.
- De tanár úr kérem! Te egy jó ember va’gy. Nekem meg itt va’n ez a na’gy baj a nya’ka’mon.
Nem hittem volna, hogy Lajcsinak valami baja is lehetne a nyakának, de érzékeny ember lévén, ha már ennyire erőlteti a kérdést, hajlottam a meghallgatására.
- Lajos! Akkor üljünk be Tyson kocsmájába, és megbeszéljük! De te fizetsz! –hívtam fel erősen a figyelmét.
Gondoltam, hogy elrettentő leszek majd csórikámnak, és ezzel a csellel kihúzom a nyakam a készülő hurokból.
Rosszul gondoltam.

- Tyson egy felest nekünk – Lajos fizet.
A csapos a fejét vakargatta. Tudta, ez nem jelent jót. Legalább is neki nem.
- Azt ott látjátok? – és mutogatott az almára a pult mögött. Nincs ingyen pia!
Persze tudtam én, hogy a színház nem nekem szólt. Lajcsi pénztárcájának. De el kellett játszanom, hogy én is megrettenek a nálunk kétszer akkora embertől.
- Nyugi Tyson! – Lajos fizet.

Mielőtt Lajcsi elkezdte a mondandóját, lenyomott egy felest. Majd remegő hangon megszólalt.
- Tanár úr, édes ba’ra’tom! – egy mély levegővétel. Megha’lok – mondta szomorúan.
Na erre nem voltam felkészülve. Mit is lehet ilyenkor mondani. Ez valami trükk lehet.
- Lajos, ne hülyéskedj velem! – fogtam komolyra a beszélgetést.
- Meg fogok. Voltam orvosnál. Három hóna’pom va’n hátra. Ta’lán.
Csend lett. Nem szóltunk egymáshoz, csak öntöttük le a feleseket egymás utánjában. A sokadik után megszólaltam.
- Mi a baj Lajos? Komoly?
- Tanár úr, ez ma’n le van beszélve. Rák, hogy vinné el a’zt a keserves Úristenit! Nincs kiút.
Melegem lett. Rég nem találkoztam a halállal. Valamikor öt, hat éve halt meg nagyapám. Azóta messze elkerült a kaszás.
Körbenéztem. Láttam Tyson ijedt tekintetét. Fél füllel hallgatott bennünket.
Közelebb hajoltam Lajcsihoz.
- Miben segíthetek neked, Barátom?
- Mindent elrendeztem. Meg va’n a sír. Mindent ki is fizettem. Én rendes cigányként a’ka’rok megha’lni!
Szemébe néztem, és félelmet láttam benne. De nem a haláltól való ijedség félelmét, hanem valami mást. Valami sokkal iszonytatóbbat. Felém nyújtotta a kezét, és két kezével megfogta az én jobb kezem, és erősen megszorította. Hosszasan nem engedte el. Nem tudtam mit mondjak, elfogott valami gyengeség. Egyszer csak kitört belőlem, nem bírtam magamba fojtani. Hangosan elkezdtem zokogni.
- De ez nem igazság! Miért éppen te, a fajtád ördögit?! - verni kezdtem az asztalt. Tyson odajött, és csak annyit mondott.
- Kegyetlen a sors tanár úr! - majd jól megölelgette Lajcsit, és utána megveregette az én vállam. - Az én vendégeim vagytok – mondta szomorúan, lerakott egy üveg kisüstit, és visszament a pult mögé.
- Tanár úr – hosszú szünet -, akkor mondha’tom a kérésemet?
- A fene vinne el téged! Mondd már!
- Rozit te ra’d ha’gynám! – mondta. Kihúzta magát, majd erősen figyelt.
- Persze, persze vigyázok rá, az egész családodra.
- De én a’rra’ kérnélek, hogy feleségként szeressed az én Rozima’t. Tudom, hogy ő mennyire kedvel téged. Én másra’ nem ha’gyom itt ezen a keserves világon. Te biztos megteszed ezt ne’kem.

A temetés nagy felhajtással lett megrendezve. Lajos családfájának az összes létező és nem létező ágáról mindenki eljött, hogy lerója kegyeletét barátomnak. Ez afféle cigányszokás. A halált ők máshogy élik meg, mint mi, nem cigányok. Lajos halálával engem mindenki úgy kezelt, mintha én lettem volna a családfő. A különleges végakaratot senki nem kérdőjelezte meg. A szemükben cigánnyá váltam.

- Szeretlek téged! – súgta a fülembe Rozi - Köszönöm La’josért! És tovább zokogott.

Szeptember tizenharmadikán minden évben kisétálunk a sírhoz. Azóta két kis purdéval gyarapítottuk a családot. Én már többé nem voltam szabad. De nem is akartam. Az asszonyunk nekem mindent megadott, amit az életben ember kívánhat. Szerelem, boldogság család…
Már csak egyre vágyunk mindketten.
Egyszer még találkozni a mi Lajcsinkkal! Ha van túlvilág, ott vár bennünket.

http://www.youtube.com/watch?v=VK4uIZHnji8&feature=player_embedded